Az őskőkorig nyúlnak vissza a főváros gyökerei

Bár az első emberi jelenlétre utaló leletek, vagyis általa alkotott tárgyak Budapest területén nagyjából 350 ezer évvel ezelőttiek, körülbelül negyvenezer évvel ezelőttől bukkantak fel e térségben viszonylag rendszeresen az elődeink. Az azóta eltelt időnek a nagy részében azonban még nem telepedtek meg ezen a területen, mint ahogy máshol sem: ezek a javarészt vadászó, gyűjtögető csoportok a nagyvadak vonulását kísérték (követve, vagy megelőzve azokat), így a táboraik csak időszakosak voltak, s többnyire csupán néhány hetet maradhattak egy helyben. A helyzet alapvetően csak a Kr. e. 6. évezred közepén, mintegy hét-nyolcezer éve, az újkőkorban, az immár letelepedett életmódot igénylő növénytermesztés elterjedésével változott meg gyökeresen. Ekkor a népesség száma is növekedésnek indult.

„Ezeknek a településeknek már sokkal több régészeti nyomuk van, mint az őskőkor vadászainak. Ekkor jelenik meg a kerámiaművesség, a fazekasság, az emberek pedig földből, fából készült épületeket emelnek maguknak” - mondta el a Műemlékem.hu Magazinnak Szilas Gábor régész, a BTM Ős- és Népvándorláskori Főosztályának a vezetője. „A késő neolitikum, illetve a kora rézkor idejéből származnak az első különálló temetők, amik a túlvilágról alkotott képzetek kiteljesedéséről árulkodnak.”

„A Duna közelsége, illetve az abba torkolló patakok egyaránt fontos alapjai voltak az első letelepedett földműves közösségek életének. A pesti oldalon a Szilas-, a Rákos- és a Gyáli-patak mind ilyen szereppel bírtak, ahogyan a budai oldali mellékvizek, illetve a források és hőforrások is vonzották az újkőkori népességet” - tette hozzá Tóth Farkas Márton régész, főosztályvezető- helyettes.

Bár a korszakban még nem voltak városias települések, a népesség koncentrációjára több helyütt is felfigyeltek a szakemberek.

„A késő neolitikumban, illetve rézkorban megjelenő települések között voltak, amelyek már központi jelleggel bírtak” – mondta Szilas Gábor. „A kora rézkor idejéből már árokkal körülvett, erődített településről is tudunk Dél-Buda területéről, a bronzkorból pedig Budafokról, illetve Soroksárról tudunk hasonlóról. Ezeket hosszú időn át lakták, s nyilván valamiféle központok lehettek. Már a késő újkőkori települések esetében megfigyelhettünk olyan nagyszámú emberi közösségek munkájára utaló földmunkákat, árkokat, amelyek alapján több száz fős népességet is feltételezhetünk egy-egy központban. Valószínűleg a budai várhegyen is állt egy ilyen település, ám ennek a nyomait a középkori és újkori építkezések elpusztították. A késő vaskorból a Gellérthegyről ismerjük a kelták törzsi központját, latin kifejezéssel oppidumát, amely már egyértelműen városias jellegű volt.”

Budapest (azaz a terület, amelyen ma ez a város fekszik) történetének legismertebb korszakai a római- és a középkor, amelyeket önálló tagintézmények kutatnak és mutatnak be a Budapesti Történeti Múzeumon belül. Ezek közé ékelődik a népvándorláskor, amely szintén megjelenik az Eltűnt idők nyomában – gyűjtögetőktől a honfoglalókig Budapest földjén című tárlaton. Ennek a kiállításrésznek a kurátora Mészáros Boglárka régész, míg az őskor bemutatását Szilas Gábornak és Tóth Farkas Mártonnak köszönhetjük. A több mint 260 négyzetméteren csaknem hétszáz tárgyat és a hozzájuk tartozó történeteket mutatnak be kettős tematika szerint – részben kronologikus sorrendben, azonban a vitrinek tartalmát önálló tematikák határozzák meg. A kurátorok azt ígérik, hogy a tárlatot rendszeresen frissíteni fogják, hogy minden évben új tartalmat is kínáljon a visszatérő látogatóknak.