Műemlékvédelem: ideje az újrakezdésnek

Csaknem egy évtizeddel ezelőtt, 2016 decemberében jelent meg az a cikk itt a Műemlékem.hu Magazinban, amely beszámolt a Forster Központ, vagyis az egykori Kulturális Örökségvédelmi Hivatal utóda év végi megszüntetéséről. „Az intézmény története shakespeare-i léptékű dráma balkáni dramaturgiával” - írtuk akkor, s bár ez súlyos ítélet, valószínűleg senki nem sejtette, milyen következményekkel jár az intézményes műemlékvédelem megszüntetése. Egyéb műemlék- és örökségvédelmi részfeladatokra persze létrejöttek új intézmények, hogy aztán sok változás, átalakulás után maguk is nagyrészt kiszenvedjenek, illetve a nagyobb rendszerekbe integráltak – már korábbtól – egyes feladatokat.

Elkezdhetnék hosszas elemzésekbe bocsátkozni, hogy ezek az események és a belőlük sarjadó folyamatok milyen hatással voltak a hazai műemlékállományra és a tágabban vett műemlék-, illetve örökségvédelemre, de a többség úgyse olvasná el, szóval tömör és minden bizonnyal szubjektív leszek: a NER végtelenül politika-vezérelt és szervilis világot teremtett ezen a téren is. Igazi magyar ugart. De ennek boncolgatása inkább szociológiai, társadalom-lélektani irányba vinne, el is hagyom ezt az ösvényt. Ahogyan azzal sem foglalkozom itt, hogy milyen érdekek álltak a műemlékvédelem intézményrendszere megszüntetése mögött, s miért jött létre a beruházói túlhatalom: a szekrényajtó úgyis kinyílik majd, s azon egy zombiseregnyi csontváz fog kimasírozni.

Lehetne sorolni látványos, nagy felújításokat, szép eredményeket és ugyanúgy össze lehetne állítani egy hosszú listát a veszteségekről, bontásokról, földdel egyenlővé tett építészeti értékekről. Valakik majd biztosan meg is teszik. A mérleg másik serpenyőjében – mint írtam – a többnyire nagyszabású helyreállítások vannak: szinte a rendszer „védjegyeként” valódi elitista beruházások. Mit értek ez alatt? Olyan projekteket, amelyek rendkívül látványosak, kivitelezésükben igényesek, nagyon sok pénzbe kerültek és a látogatót szándékoltan valamiféle ámuldozó szerepbe kényszerítik. És ez baj. Ezek az örökségturisztikára koncentráló projektek voltak azok, amelyek cölöpökként jelölték ki a – szerintem semmibe vivő – utat.

A műemlékvédelem (s azon belül a műemlék-helyreállítás) sokféle lehet, de az effajta elitizmus zsákutca. A tágabban vett műemlékvédelem ugyanis részben szakmai, tágabb értelemben azonban társadalmi tevékenység és állapot is. Vagyis egy elvi közmegegyezés arról, hogy Magyarország épített öröksége fontos, megőrzendő és megismerésre ajánlott nemzedékről nemzedékre, mégpedig össztársadalmi szinten. Ez egy közösségi döntés és akarat eredménye. Leegyszerűsítem: egy műemléki helyreállítás csonka és értelmetlen a használója, az ember nélkül. Minél inkább kapcsolódnak tartósan hozzá emberek, embercsoportok, az adott műemlék szerepe annál inkább felértékelődik. Egy „művelésből kivett”, majd pazarul helyreállított objektum esetében könnyen elvész a társadalmi beágyazottság, s ennek eredményeként a látogatók már csak puszta turistaként kerülnek kapcsolatba vele.

Ez hosszabb távon roppant veszélyes folyamatot indít el. Tudomásul kell sajnos vennünk, hogy miután nem tanulnak építészettörténetet, művészettörténetet, s általában vizuális kultúrát sem a magyarok, nemigen tudják eldönteni, mi a jó és mi a rossz. S ez az utóbbi évtizedekben csak romlott: kedvenc példám a visegrádi Salamon-toronyban egy fémhálóból készült boltozatrekonstrukció, amelyet fél évszázaddal ezelőtti elkészítésekor még minden látogató megértett, míg mára leginkább azt gondolják, azért van ott, mert felette pereg a vakolat. És persze pereg, de ez egy más történet.

Ahogyan a mai látogató nem ismer fel egy modern rekonstrukciót, úgy azt sem tudja eldönteni, mi az eredeti és mi nem az. Sőt, mi a jó és mi a rossz. A Citadella átalakításának, vagyis annak, hogy műemlékből emlékművet csináltak – ami nem pusztán azt próbálja bizonygatni, hogy a múlt meg nem történtté tehető, de már azt, hogy szabadon megváltoztatható – szép számmal vannak lelkes támogatói, mert tetszik nekik. Még csak kárhoztatni sem lehet érte őket, hiszen olyan tudást kérnénk rajtuk számon, amit nem adtak meg nekik.

Ezek a nagy, látványos projektek ráadásul gyakran elszívták a levegőt a legalább annyira fontos és sürgető helyreállítások elől. Mint Berhidán: a helyi civilek igyekeztek felhívni a figyelmet a középkori templom azonnali beavatkozás után kiáltó állapotára, a nagy veszprémi műemléki beruházásból azonban csak morzsák, no meg némi biztatás jutott a valóban páratlan középkori emlékre. Mindannyiunk szégyene, hogy – legalábbis eddig – kudarcot vallottak, hiszen éppen ez a tudatosan elsorvasztott civil kurázsi lenne a műemlékvédelem egyik legfontosabb pillére.

Hogy a következő kormány miként áll fel, milyen minisztériumok lesznek, nem tudom. Azt sem, hogy a műemlékvédelem ügye hová fog tartozni. Csak remélem, hogy több esélye lesz egy intézmény megalapításának, mint eddig. Ennek az írásnak a tartalmával sem kell egyetérteni. Sőt szeretném, ha vitázni, s ezzel beszélgetni kezdene a műemlékvédelem minden szereplője. Hátha sikerül összegyúrni a sok-sok szempontot, egy asztalhoz ültetni az építészt a falkutatóval, a kivitelezővel, a régésszel, a muzeológussal, a művészettörténésszel, a tulajdonossal, az üzemeltetővel – s még lehetne sorolni. Nyakunkon a Műemléki világnap, csak pár nap április 18-a, pont jó alkalom lenne ennek elkezdésére.

Félek, ha a szakma nem tudja megmondani, mit és hogyan kellene csinálni, ismét politikai döntések születnek, amik ugyan nem feltétlenül rosszak, de biztosan egészségesebb volna, ha a szakemberek maguk állítanák össze, milyen pályát kellene megcélozni. Mi a műemlékvédelem célja Magyarországon, mivel járul hozzá az összmagyar közösséghez, s ehhez milyen forrásokra, intézményrendszerre van szükség. Egyáltalán, hivatali keretre, vagy civil és szakmai szervezetek hálójára? Újra kell definiálni a látszólag evidensnek tűnő fogalmakat is. Nem a visszatérés, az egykori rendszer restaurációja, hanem az új kezdet igényével.

A legfontosabb azonban, hogy a műemlékvédelem visszataláljon a társadalomhoz, mert anélkül céltalan.