Közönymúlt

Mint a Műemlékem.hu Magazinban is beszámoltunk róla, két magyar helyszín is bekerült Európa tizenegy legveszélyeztetettebb örökségi helyszíneinek körébe az Europa Nostra és az Európai Beruházási Bank Intézet nemzetközi programjában. A kettő különbözőbb nem is lehetne. A Herman Ottó Múzeum Papszer utcai épülete középkori eredetű, kezdetben iskolaként, majd több mint egy évszázada múzeumként szolgálta a miskolciakat – természetes hát a felháborodás, hogy egy ilyen, fél évezredes múltra tekintő épület annyira leromolhatott, hogy évek óta nem is látogatható. Szóval magától értetődő a felháborodás, hiszen a közvélekedésben ami régi, az értékes. Legalábbis többnyire.

A másik veszélyeztetett helyszín, a Memento Park – Szoborpark Múzeum kissé már más tészta. Tudják, ez az a hely, ahová a rendszerváltást követően Eleőd Ákos építész terve alapján egységes koncepció szerint elrendezték a szocialista rendszer idején készült, ideológia, politikai elvárások alapján született budapesti köztéri szobrok, emlékművek legjavát. Ez volna a Szoborpark, amit az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára egészítettek ki disztribünnel, kiállításokkal és Sztálin csizmáival Memento Parkká. Csak azért írom le mindezt ilyen részletesen, mert a látogatói statisztikák szerint nagyobb a valószínűsége, hogy kedves olvasóm sem járt még itt. Nyugat-Európaiak, amerikaiak teszik ki a látogatók több mint felét, számukra olyan egzotikus ez az egész, mint egy Drakula-kastély Erdélyben, vagy éppen az egyiptomi piramisok. Persze a törcsvári kastéllyal szemben ez teljesen hiteles.

A magyar közvéleményt, amely fél lábbal még mindig azokban az évtizedekben áll, amikor a szobrok készültek, s javában épült a szocializmus, már kevésbé fogja meg a létesítmény erős üzenete. Mert az itteni negyvenegy szobor és emlékmű voltaképpen csak alkalom arra, hogy a látogató zsarnokságról, elnyomásról és szabadságról elmélkedjen. A magyar társadalom jelentős része azonban tanúja, része volt ennek a rendszernek – jómagam kisdiákként néztem az iskolában (nagy szó, színes tévén) Brezsnyev temetését, hiszen megszakították arra az időre az oktatást. És ugyan a rendszerváltáskor számolhatatlan mennyiségben bukkantak fel az ellenállók, a rendszert belülről bomlasztók, derült ki a párttitkárról, hogy már évek óta templomba jár – ahogyan a németek ellen korábban harcoló partizánok száma is gombamód megszaporodott, miután a második világháború vége táján bevonultak az oroszok – valójában az emberek többsége az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is csak élni és túlélni akart. Mint azt megelőzően és azóta is bármikor. A szocializmus építésének időszaka egyébként alapvetően nem volt derűs kor (még ha a vakok közt a félszemű a király alapján a legvidámabb barakknak is tartottuk magunkat), tehát a többség igazán jókat sem tud mesélni róla. Így leginkább a közönybe fullad ez a közelmúlt. Aki pedig nosztalgikus érzéseket táplál (Kádár alatt minden jobb volt jelmondattal), az nem akarja Marxot, Engelst, no meg Lenin elvtársat több példányban is bronzba öntve, vagy kőbe faragva megnézni, hiszen olyanok ők, mint a felkiáltójelek, hogy nem, nem volt jobb.

A szocialista éra (klasszikus kommunista diktatúra csak néhány évig volt Magyarországon) épített és tárgyi örökségének fennmaradása más, ideológiáktól és társadalomlélektantól kevésbé függő okok miatt is veszélyben volt és van. Örök folyamat, hogy az egymást váltó korok az őket megelőzővel nem bánnak kesztyűs kézzel. A barokk átépítette a gótikát, a barokkot idejétmúltnak tartotta a klasszicizmus. Bár a szocializmus évtizedeit nem egyetlen stílus határozta meg, hiszen a szocreál csak néhány évig élt Magyarországon, a modernista, gyakran kísérletező épületeket még nem fedezte fel, s kezeli értékükön a társadalom nagy része. A szakemberek igen, s igyekeznek hangot is adni a tiltakozásuknak, ha eltüntetnek egy-egy értékes alkotást a többségében persze megőrzésre nem méltó építmények közül. A helyzet amúgy némiképp javul, hiszen Salgótarjánban például már felismerték, mennyire fontos a városközpont épületegyüttese, s ha szakemberek vezetik őket, az érdeklődők rácsodálkoznak egy-egy budapesti lakótelepre is. De ezek az első fecskék, a nyár még messze van, s ki tudja, a beköszöntéig mi tűnik el a korszak teljességében fel sem mért épített örökségéből.

Valószínűleg még mostohább sors jutott osztályrészül a köztéri alkotásoknak. A budapesti szobrok, emlékművek továbbélését megoldotta a Szoborpark, a vidéki alkotások többsége azonban kikerült a közvélemény látóköréből. A rendszerváltáskor tulajdonképpen a kutyát nem érdekelte, mi lesz ezekkel, csak az volt a fontos, hogy tűnjenek el az utcákról. A többség pedig azóta sem akarja látni őket.

Ami nagy baj. A Memento Park – Szoborpark Múzeum nem azért van igazán veszélyben, mert félő, hogy holnap az utcára borul és agyonüt egy arra sétálót egy gigantikus méretű vörös katona. Bár az építészeti elemek pusztulnak, ha nem nyúlnak hozzá, feltehetően még száz év múlva is integetni fog a zászlójával az arra járóknak Osztapenkó kapitány. A veszély inkább abban rejlik, ha azt gondoljuk, hogy ez a korszak kilúgozható a magyar történelemből. Pedig nem, ahogyan egyetlen másik sem, felidézni pedig azért kell, mert a történelem feljegyzésének az igénye is azért született, hogy tudjuk, mit műveltek az elődeink, így ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.

Minden kiállítóhely küzd persze a látogatókért. A legtöbb helyen, ha nem jönnek elegen, rendezhetnek más, új kiállítást, hátha az több embert érdekel. Itt erre nincs mód. A történelem egy szeletét kapja a látogató. Ami akkor is megtörtént, ha ő nem kíváncsi rá és tanulni sem szeretne belőle.

Ha majd a parkban sétálva több magyar, mint angol szót lehet hallani, az azt fogja jelenteni, hogy képesek vagyunk szembenézni azzal a történelemmel is, amelynek így, vagy úgy, jobban, vagy kevésbé, de mi is részesei – okozói, elszenvedői, túlélői vagyunk.