Magyar király csontjait rejtheti a szarkofág

Árpád-házi Salamon király, I. András fia egyike a magyar történelem legmostohább megítélésű uralkodóinak. Mai kifejezéssel élve klasszikus karaktergyilkosság áldozata lett, miután alulmaradt az unokatestvéreivel, Gézával és Lászlóval folytatott trónharcban. A történelmet pedig az ő utódaik íratták – szó szerint, hiszen a korszakból ismert forrásaink uralkodói megrendelésre készültek –, így a történelmi köztudatba Salamon úgy vonult be, mint Géza és száz évvel később szentté avatott, ma is roppant tisztelt I. László gonosz ellenlábasa. Valójában nem is a Krónika szerzője torzította el igazán a történetet, hiszen ő rendre beszámolt az eseményekről, néhány mesés részletet leszámítva az olvasóra bízva, hogy összerakja az eseménysort, inkább a későbbi, szélsőségesen László-párti történelemmagyarázatok tették Salamont a korszak fekete bárányává.

Mivel a mi történetünk szempontjából nem annyira a trónviszály, hanem Salamon utolsó évei érdekesek, az előbbiek csak nagy vonalakban: I. András fia a kezdeti konfliktust követően 1064-től jó viszonyt ápolva kormányzott Béla király fiai, Géza és László támogatásával, ám viszonyuk az 1070-es évek elejére megromlott. Géza és László fegyverrel támadt Salamonra, mai szóhasználattal gyakorlatilag puccsot követtek el az ország törvényes uralkodója ellen. A tíz évig tartó trónharc során Salamon az ország nyugati részébe szorult, majd kénytelen volt lemondani trónjáról. A német császár (akihez családi kapcsolat fűzte, hiszen a húgát vette feleségül), illetve a pápa egyaránt kiállt Salamon mellett, előbbi katonai erővel is, azonban az akkor már egyedül maradt Lászlóval a konfliktusát nem sikerült feloldani.

Salamon haláláról két verzió ismert, az egyik szerint a besenyőkkel szövetkező bukott magyar uralkodót a Balkánon érte a halál. Számunkra érdekesebb azonban az isztriai verzió, miszerint Póla (horvátul Pula) városának környékén, remeteként tengette utolsó éveit.

Kézai Simon Krónikájában így szerepel életének utolsó fejezete: „...(Salamon) barát ruhában Fejérvárra mene. S midőn bátyja László a Boldogságos Szűz egyháza csarnokában saját kezével alamizsnát osztogata, ő is, úgy mondják, kapott közöttök. Kit is, a mint rá tekintett, László mindjárt megismere, s az alamizsnaosztásból megtérve szorgalmatosan kerestete, nem azért, hogy ártani akart volna neki; ő azonban, rosszat tévén föl felőle, eltávozék onnan az Ádriai tenger felé, hol is Póla nevű városban haláláig igen nagy szegénységben, vezeklésben tölté életét. Ott is fekszik eltemetve, mert haláláig soha vissza nem tért feleségéhez.” 

A Képes Krónika is hasonlóképpen ír róla: „Bement a sűrű sötét erdőbe; emberei mit sem sejtettek, úgy ment el tőlük: soha többé nem tért vissza. A sok viszontagság megtörte, meglátogatta a Szentlélek: a viszontagságok nem keményítették meg még jobban, nem hadakozott tovább szabad akarattal Isten igaz ítélete ellen, de megérezte a korholó Isten nagy irgalmú kezét, felnyögött tetteinek emlékezetétől, és amennyire igaz emberi ítélettel elgondolható, bánatos szívvel vezekelt, hogy elégtételt adjon bűneiért. Szerencsés kénytelenség, mely a jobbra hajt: mert bizonnyal igaz, hogy akit a világ gyűlöl, azt szereti Isten. Salamon király nemes teste királyi gyönyörűségben nevelkedett: most megtörve fekszik a porban és hamuban; és aki előbb ideig tartó javakért küzdött, most csupán a mennyeiekre törekszik. Életének minden idejét ugyanis zarándoklásban, imádságban, böjtben, virrasztásban, fáradozásban és ájtatosságban végezte. Kálmán király idejében egyszer Magyarországon is látták, de nyomban eltűnt, és soha többé nem mutatkozott. Polában, Istria városában távozott el a világtól az Úrhoz, ott is van eltemetve. Felesége és anyja Admontban nyugszanak.”

A pulai Mária Mennybemenetele székesegyházban főoltárként áll egy átfaragott római kori márványszarkofág, amelyben több szent csontjai nyugszanak, köztük a hagyomány szerint Salamoné is, akinek remete királyként komoly tisztelete alakult ki a városban. Eredeti sírja a San Michele al Monte bencés apátság Szent Kelemen templomában lehetett, amely a mai pólai erőd helyén állt. Az apátság működése 1458-ban megszűnt, azonban a temploma egészen a 19. század közepéig, az erőd kiépítésééig állt, felmérésből ismert. Michele Orsini pólai püspök 1487-ben helyezte el több személy csontereklyéit a székesegyház főoltára alatt, ahol a 17. század második felében megtalálták őket és jelenlegi helyükre, a római szarkofágba kerültek. A sírjához tartozó sírkő napjainkban a mai erődhöz közeli ferences kolostorban látható. A kettétört állapotban fennmaradt sírkő 56 centiméter széles, 199 centiméter hosszú, vastagsága 15 centiméter. A kőlap egyik hosszabb élén keskeny perem fut végig, ami feltehetően arra vall, hogy egy római szarkofág oldallapjából faragták át. A sírkő középtengelyében jellegzetes 11. századi betűtípusokkal felvésett, kétsoros szöveg fut végig: HIC REQVIESCIT ILLUSTRISSIMUS SALOMON / REX PANNONIAE. A szövegben használt „Rex Pannoniae” cím kifejezetten a 11. század első háromnegyedére jellemző: Pétertől I. Gézáig használták a magyar uralkodók.

Két évvel ezelőtt Tihanyban feltárták a bencés apátság templomához tartozó kriptát, s megtörtént az ott eltemetett emberi maradványok tudományos vizsgálata. A legrégebbi csontokból ugyan nem sikerült értékelhető DNS-t nyerni, azonban kiderült, hogy minden kétséget kizáróan 11. századiak, tehát vagy I. András király, vagy fia, Dávid, esetleg mindkettejük földi maradványai. Szerencsére az archeogenetikai viharos gyorsasággal fejlődő tudomány, tehát feltehetően néhány év múlva egy újabb mintavételnél már sikerrel járhatnak. Így ha a pólai szarkofágban nyugvó csontokból is nyerhető majd genetikai adat, azokat összevetve megtudhatjuk, hogy kimutatható-e rokonság közöttük, hiszen Salamon András másik fia volt. Így kiderülhet, valóban Pólában temették-e el a trónjától megfosztott magyar királyt.

A cikk elkészítéséhez Buzás Gergely – Kovács Olivér: Az Árpád-házi uralkodók sírjai című könyv adatait használtam fel. Ennek folytatása, A késő középkori magyar királyok sírjai című kötet a napokban jelenik meg a Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában.