Európa kifehéredése

A modern ember 54 ezer évvel ezelőtt jelent meg Nyugat-Európában, majd egy kilencezer éves hiátust követően 45 ezer évvel ezelőtt bukkannak fel ismét a nyomaik. A kontinensen addig egy más faj, a Homo Neanderthaliensis tagjai éltek. Ők termetesebbek, robosztusabbak voltak a Homo Sapiensnél, javarészt vadászat során zsákmányolt húst fogyasztottak. A fegyvereik nehezebbek voltak a modern emberénél, vagyis – még ha nagyobb erővel is tudták mozgatni őket – közelebb kellett jutniuk a kiszemelt zsákmányhoz. Ez óhatatlanul veszélyesebbé tette a vadászatot. Nagyjából húsz fős csoportokban éltek, s nyilván tisztában voltak a beltenyészet káros hatásaival, mert a fiatal férfiak más csoportokból választottak maguknak párt. Alkalmazkodás tekintetében azonban nem tudták felvenni a versenyt a modern emberrel, amely az immár végleges európai megjelenése után hétezer évvel, 38 ezer évvel ezelőtt a kontinens egyedüli emberi lakójává vált.

Korábban véres „csatákat” vizionáltak elődeink és a neandervölgyiek között, amelyek során kiirtották őket, azonban a „kihalásuk” sokkal békésebb – még ha számukra drámai – körülmények között zajlott. Valószínűleg egyszerűen kiszorították őket az anatómiailag modern embercsoportok az élőhelyeikről – nem csak Európában, hanem Ázsiában is, ahol szintén éltek csoportjaik. A két faj között keveredés is volt: a korszak modern emberi csontmaradványaiból nyert DNS segítségével azonosíthatóak a kósza neandervölgyi nyomok, így azt is tudjuk, hogy az adott őskőkori keveredésre hány generációval korábban került sor. A mai európaiak 1-3 százaléknyi neandervölgyi DNS-t hordoznak magukban, ami néha a külső jelekben is megnyilvánul. Én például nem esküdnék meg rá, hogy erőteljes szemöldökcsontom nem annak köszönhető-e, hogy van bennem egy kőbaltával a neandervölgyiekből, ugyanakkor éppen ennek a szemöldökcsontomnak az osztottsága már modern emberi örökség. Akit egyébként érdekel Európa őskőkori történelme, annak Lengyel György nemrég megjelent Jégkori vadászok című kötetét tudom ajánlani, számomra is roppant izgalmas olvasmány.

De vajon honnan érkezett ez a modern ember Európába? Mint a történelem során oly sokszor, Afrikából. Az ottani éghajlat lehetővé tette a népesség viszonylagos túlszaporodását, amin elvándorlással lehetett segíteni. Ennek megfelelően a bőrük színe is sötétbarna volt. Ez a szín a napsugárzás hatására alakult ki még feltehetően akkor, amikor a korai emberek elhagyták az erdőket és szavannai életmódra váltottak. A barna bőr véd a napsugárzástól – miután a korai emberek elvesztették a testszőrzetük nagy részét, az evolúció ezzel a pigmentációval alkalmazkodott az új kihíváshoz.

Bár a fentiekben a modern ember megjelenése kapcsán akár Európa meghódításának a képét is vizionálhatnánk, valójában egészen kis populációról beszélhetünk évtízezredeken át. Ráadásul ez a népesség többször is a kontinens délebbi zónájára koncentrálódott, összhangban az eljegesedési időszakokkal. Egyébként hogy egyáltalán fennmaradt az emberi faj, a szerencsének köszönhető – nem csak Európában, de szerte a Földünkön. A genetikai kutatások szerint többször is jelentősen, olykor rémisztően megfogyatkozott a faj népessége. A mitokondriális Éva-elmélet kidolgozói szerint például a bolygón élő valamennyi ember ősanyja egy nagyjából kétszázezer évvel ezelőtt Afrikában élt nő volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ekkor egyedül ő élt a Földön, hanem azt, hogy minden kortársának a leszármazási vonala megszakadt idővel.

De térjünk vissza a jégkorszaki Európába! A felmelegedési és lehűlési ciklusok, s velük a jégtakaró határa megszabta az embercsoportok elterjedési lehetőségeit is. Az őskőkori európaiak alapvetően vadászó életmódot folytattak, s azok a csoportok voltak sikeresek, amelyek követték az éves időtartamon belül északról délre, majd ismét vissza északra vándorló nagyvadakat. Az utolsó glaciális (vagyis lehűlési) csúcs 24 ezer évvel ezelőtt ért el a csúcsára. Ekkor a Kárpátok északi vonulatától alig 240 kilométerre húzódott a jégtakaró határa, jelentősen csökkent a tengerek vízszintje. A jég, ami lehetetlenné tette táplálékforrás hiányában a megtelepedést, akkor kettévágta Európát is, amiről az eltérő nyugat- és közép-európai tárgyi leletek tanúskodnak. Körülbelül négyezer éven át tartott ez az időszak, majd a jégtakaró határa elindult a felmelegedéssel észak felé, amit követtek a zsákmányállatok, s velük együtt a rájuk vadászó ember is. Európa népessége – ami ekkor néhány ezer, legfeljebb tízezer ember lehetett – még több mint tízezer éven át alapvetően vándorló életmódot folytatott. A mezolitikumot követően a neolitikumban jelent meg a letelepedett, növénytermesztésen alapuló új életmód, s jelentek meg a társadalmi szerveződés csírái. A letelepedésnek, illetve az újfajta, immár szénhidrát alapú táplálkozásnak a populációi rohamos növekedése lett az eredménye.

Folytassuk azonban a bőrszínnel, amely az emberi maradványok genetikai vizsgálata alapján meglehetősen sokáig alapvetően sötét maradt a kontinensünkön. Pedig itt már nem jelentett genetikai előnyt a napsugárzás elleni fokozott védelem, sőt a sötét bőr gátolja a D-vitamin képződését is. A kutatások még a közelmúltban is azzal számoltak, hogy az európai népesség bőre nagyjából tíz-nyolcezer évvel ezelőtt kezdett kivilágosodni, azonban még a rézkori, körülbelül 5300 évvel ezelőtt Ötzinek, a legismertebb gleccsermúmiának is a közismert teljes alakos rekonstrukciótól eltérően meglehetősen sötét bőre volt – igaz, ő már a kortársai között kifejezetten sötétnek számított. Vannak azonban olyan kutatási eredmények is, amelyek szerint a világos bőrszín csak a vaskor időszakának elején (alig háromezer éve) lett általános Európában.

Valószínű, hogy az európai népesség „kifehéredése” egy viszonylag hosszabb folyamat volt, amelyre más, a szűkebben vett kontinensen kívüli, vagy annak peremvidékéről érkező csoportok érkezése is hatott katalizátorként. Ilyenek voltak éppen Ötzi korától kezdve a Fekete-tengertől északra élő jamnaják, vagyis a gödörsíros kurgánok népe, akik a tőlük keletre korábban háziasított lónak köszönhetően jelentek meg szerte Európában. Nem csak a Kárpát-medencét formálták át nagyállattartó, vándorló életmódjukkal, de eljutottak Nagy-Britanniába és Skandináviába is. Az addigi európai népességnél sokkal magasabb, atletikusabb jamnaják (természetesen nem így hívták magukat, ezt a nevet az orosz „gödör” szóból kapták) jelentősen átrajzolták a genetikai térképet, a jelenlegi skandináviai népességben is nagy százalékban ott vannak a génjeik. Ha már a svéd őstörténeti filmmel és annak tudománytalan kritikájával kezdtem, a végére lyukadjunk vissza ide: a hatalmas termetű viking harcosok (akiket sokan hiányoltak a svéd filmből) inkább az ők, semmint a korábbi, paleolitikumból származó alaplakosság képviselőinek a leszármazottjaik.

A bőrszín a történelem során sokáig nem túlzottan foglalkoztatta az emberek fantáziáját. A gyarmatosítás korától azonban az immár valóban kifehéredett európaiak ennek alapján is igyekeztek megkülönböztetni magukat a javarészt tőlük délre, valamint keletre élő népcsoportoktól, megteremtve a fajelméletek és a rasszizmus hamis, ám kiirthatatlan ideológiáját.