Halott csuka, macska, kutya védett a rontástól Kánán

Nem számítanak sosem látott leletnek a szájjal lefelé fordított áldozati edények a középkori régészeti anyagban, bár viszonylag ritkán kerülnek elő. Mivel szinte mindig házak, akár templomok szoros közelségében, az épületen belül, vagy akár a bejárathoz ásták el őket, többnyire építési áldozatként, bajelhárító, vagy szerencsehozó varázslatként szokás értelmezni őket. A két éven át tartó, majd 2005-ben befejezett feltárás Budapest 11. kerületében, amelynek eredményeként az egykori Kána falu szinte teljes területét sikerült megkutatni, mégis unikálisnak számít az effajta emlékanyag szempontjából. A nagy felületnek hála húsz ilyen edényt sikerült feltárni, s megismerni a tartalmukat. Az ásatást Terei György régész (azóta már a BTM Középkori Főosztályának főosztályvezetője) vezette, míg az archeozoológia anyagot – ide tartoznak az áldozati edények is a tartalmuk miatt – Daróczi-Szabó Márta dolgozta fel.

A fejjel lefelé fordítva eltemetett edényekbe többnyire háziállatok tetemét rejtették mindenütt. Általános a tyúk, míg kutyát többnyire újszülöttként tettek az edénybe, hiszen felnőve már nem fért volna bele. A kánai edényeknél csukák csontvázát is sikerült azonosítani, amit máshol az ország területén nem találtak, az egyik fazékból pedig egy macska maradványai kerültek elő, ami szintén meglehetősen ritka középkori áldozatnak számít. Az edényekbe néha tojást is tettek, illetve voltak olyan fazekak, amelyekbe közösen temettek el állatokat.

„Hogy milyen logika szerint választották ki, hogy melyik edénybe milyen állat kerül, sajnos nem tudjuk. Ahogyan azt sem, hogy volt-e jelentése annak, ha két állat került be egy edénybe, illetve mi szerint párosították őket” – mondta el a Műemlékem.hu Magazinnak Terei György. „A csukák jelenléte mindenesetre kitágítja a kutatási horizontot, hogy mely állatokhoz kapcsolódhattak bajelhárító hiedelmek a középkorban.”

Bár ezek a fejjel lefelé eltemetett edények az állatáldozatok miatt a kereszténységet megelőző hitvilághoz kapcsolódtak, nem tudunk róla, hogy az egyház üldözte volna a használatukat, sőt ismert olyan templom, ahol szintén találtak ilyet. A kisállatok házi feláldozása még a középkort is túlélte, a szokás egyes elemei – ha finomított formában is – egészen a 20. század derekáig fennmaradtak.

A kánai archeozoológia anyag – éppen mert eddig ez volt a legnagyobb felületű Árpád-kori településfeltárás – más tekintetben is különleges. Az innen előkerült nagymennyiségű állatcsont révén nemcsak az egykori lakók húsfogyasztási szokásait és állattartását ismerhetjük meg, de a csonteszközök révén a használati tárgyaikat is, a lefele fordított edényeken keresztül pedig a korabeli hiedelemrendszerbe is bepillantást nyerhetünk. A Budapesti Történeti Múzeum a közeljövőben könyv formájában tervezi megjelentetni a kánai ásatás archeozoológia eredményeit.

A kánai ásatást egyébként külön blokk jeleníti meg a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának Fény és árnyék című állandó kiállításán. Itt a falu makettja mellett onnan származó tárgyakat, így egykor fejjel lefelé fordítva eltemetett fazekat is láthatunk.