Köszönöm mindhármotoknak a gratulációt; cserébe "röviden" beszámolok az "Év építészeti fotója 2013" pályázat díjkiosztóval egybekötött megnyitójáról.
Ha valaki veszi a fáradságot, és megnézi a tavalyi pályázat "képfelhozatalát" és a két díjazott műveit,
(http://meonline.hu/magyar-epitomuveszet-hirek/az-ev-epiteszeti-fotoja-2012/
és összehasonlítja az ez évi fotóanyaggal, már első ránézésre is megállapíthatja, hogy idén nem jött össze olyan erős anyag, mint tavaly. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a zsűri még egy olyan körön kívüli amatőrfotóstól is – mint amilyen én vagyok – kiállításra méltónak talált három képet. A lehetséges ötből hármat, ami abszolút értéken számolva is jó eredménynek minősíthető – hát még szubjektív nézőpontból! – különös tekintettel arra, hogy – nem számítva a visegrádi középkori pályázatot – eddigi "fotós pályafutásomban" ez volt az első nyilvános megmérettetés.
A megnyitó ünnepség egyetlen – anekdotába illő – epizódját mesélem csak el, mert arra nagyon jó példa, hogy tényleg "minden rosszban van valami jó". Midőn a párommal és a néhány barátommal éppen "Az utolsó kupac szén" ( http://muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6383 ) című képemhez léptünk volna közelebb – egyébként még soha nem láttam ilyen nagy méretben egyik képemet sem –, Szentiváni János, a pályázat kurátora éppen a kép melletti névfeliratot tartalmazó cédulát – melyen történetesen az én nevem szerepelt – próbálta meg visszanyomkodni a falra, mert éppen leesni készült, nem álltam meg, hogy szóvá tegyem a kiállítás megrendezésének módjával kapcsolatos nem kis bosszúságomat, mondván: "miért csak a szerzők neve van a képek mellett feltüntetve, és miért nem szerepelnek a képcímek? Én ugyanis a kiírásnak megfelelően minden képemet címmel küldtem be."
– Csak nem a kép szerzőjéhez van szerencsém? – kérdezte a kurátor, majd azzal indokolta ezt a szerintem szokatlan eljárást, hogy többen voltak, akik cím nélkül küldték be a képeiket, a szervezők ezért úgy döntöttek, hogy akkor a többi képnél se legyen cím. Ezen én még tovább morogtam egy darabig, mondván: "az legyen az ő bajuk, de én ragaszkodnék a címek feltüntetéséhez, annál is inkább, mert az én fotóimhoz a címek szervesen hozzátartoznak." (Akár azt is hozzátehettem volna, hogy a műemlékem.hu-n addig fel sem lehet tölteni a képet, amíg a cím rovat nincs kitöltve).
Morgásom nem volt hiábavaló, mert abban maradtunk, hogy a következő pályázatban erre nyomatékosan fel fogják hívni a pályázók figyelmét. Ezt az epizódot – bár komoly részeredménynek is elkönyvelhetném – önmagában még nem tartottam volna elmesélésre méltónak, ha nem lett volna váratlan, és számomra igen kedvező folytatása. (Ó, nem a fődíj elnyeréséről van szó, bármennyire is reménykedtem benne a lelkem legmélyén. Az vesse rám az első követ, aki nem ugyanígy álmodozott volna a helyemben. Különben is: evés közben jön meg az étvágy, ahogy mondani szokás; ha már itt vannak a képeim, miért ne hozhatná el valamelyik az első díjat? Netán két képem mindjárt mind a két díjat?)
Sajnos, sem egy, sem két díj nem lett belőle, pedig szép summa járt velük: az egyikkel százezer jó magyar Forint ütötte volna a markomat, a másikkal meg ötvenezer. Ez ugyan elmaradt, de mégsem jöttem haza üres kézzel. Már túl voltunk a hivatalos részen, a megnyitó egyébként nem túl nagyszámú közönsége – lényegében csak a családtagok és esetleg a szűkebb baráti kör kísérte el a kiállító fotósokat – már kisebb csoportokban kötetlenül beszélgetett, amikor Szentiváni János – a névcédulás epizódnak köszönhetően immár név szerint ismerve –odalépett hozzám, és a következő üzenetet tolmácsolta:
– Sáros László György, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke arra kér, hogy fáradjak oda hozzá, mert nagyon tetszenek neki a képeim, és szeretné megismerni a képek alkotóját is". Ki tudna egy ilyen szíves invitálásnak ellenállni? Én sem tudtam. A kurátor úrtól odakísértettem hát az elnök úrhoz, akivel a formális bemutatást követően jól el is beszélgettünk.
Ha nem épp akkor akart volna leesni a falról a fotómhoz mellékelt névfeliratos kartonlap, amikor mi is és a kurátor úr is éppen ott tartózkodott, akkor számára sem derül ki, hogy én vagyok annak a bizonyos képnek a szerzője, és akkor nem tudta volna teljesíteni a küldetését, amire Sáros elnök úr megkérte, és én sem ismerkedtem volna meg egyikőjükkel sem ilyen emlékezetes módon. Ebből is látszik: mennyi minden múlhat egy nem kellőképpen rögzített papírdarabon.
De nem magamról és a saját képeimről akarok beszélni, hanem arról a meggyőződésemről, amire a kiállított anyag alapos helyszíni tanulmányozása után jutottam. Nevezetesen: arra biztatom a kedves fotóstársakat (elsősorban Piuszt, LaPanteraRosát, és Konti04-et, de másokat is), hogy jövőre ők is bátran pályázzanak, mert ez a mezőny idén semmivel sem bizonyult erősebbnek, mint amit a műemlékes honlapon hónapról hónapra megszokhattunk. Csak ennek az évnek a fotóiból tucat számra tudnék összeállítani egy-egy fotóstársunktól – és nemcsak a hónap fotói közül – olyan portfóliót, amellyel ezen a megmérettetésen bármelyikük sikeresen szerepelhetne.
Aki nem hiszi, járjon utána, és győződjön meg róla a saját szemével a helyszínen, ahol október 28-ig, hétköznaponként 10-18 óráig tekintheti meg a kiállítást a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában (1088 Bp., Ötpacsirta utca 2.). Aki esetleg még nem látta a Nemzeti Múzeum Robert Capa-kiállítását, az egy füst alatt mindkettőt megnézheti, tekintve, hogy csak a "múziumkert" mögötti utcáig kell elsétálni (útközben csak arra kell vigyázni, hogy a "Pásztorok" el ne vegyék a színes üveggolyókat).
Ami engem illet, én már megnéztem ezt a kiállítást is, amelyről – a még megírandó – recenzióm a Credo folyóirat karácsonyi számában fog megjelenni azzal a Capa-tanulmányommal együtt, amelyet az elmúlt héten fejeztem be. Akit esetleg érdekel, annak szívesen elküldöm.
[
előzmény
:
(2480)
LaPanteraRosa , 2013-10-12 08:46:35]
|
