A 2014. januári fotópályázat eredményének néhány tanulsága
Mottó: „tanuljon meg válogatni az a „fránya fotós”! (Konti04)
Mivel a többi képről részletesen kifejtettem írásban a véleményemet, az alábbiakban a fenti mottó szellemében néhány általános tanulságot szeretnék levonni. (Mivel az én képeimet nem nagyon elemezte senki, talán nem lesz felesleges és tanulság nélküli, ha néhány szempontra ezek kapcsán igyekszem felhívni a figyelmet).
Kezdjük a legfontosabbal. Ahhoz képest, hogy egy „szabad a gazda” hónapról volt szó, amely igazi „jutalomjáték” lehetne a fotósok számára, amikor a saját megítélésük szerinti legjobb képeiket minden tematikai kötöttség nélkül tölthetik fel, szomorúan kell megállapítanom, hogy egy-két kivételtől eltekintve a fotósok többsége nem igazán élt ezzel a lehetőséggel. Elég ránézni a szavazatok listájára, ahol mindez statisztikailag is szembeötlő. Pedig az aktív fotósok közül szinte kivétel nélkül tudnék akár több olyan képet is felsorolni, amelyek sokkal sikeresebben szerepelhettek volna ebben a hónapban is, mint azokkal a fotókkal, amelyeket ténylegesen feltöltöttek. Vagyis nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra elfelejtettek volna fotózni, hanem arról, hogy saját képeik megítélésekor nem elég kritikusak: olyan képeket is feltöltenek, amelyeket más, valódi szakmai zsűri által elbírált, nyilvános pályázatra nagy valószínűséggel nem neveznének be.
Ami engem illet, én továbbra is komolyan veszem ezt a pályázatot. Éppen ezért ebben a hónapban azokból a fotóimból válogattam, amelyeket bármilyen nyilvános pályázatra be mernék küldeni, vagy amelyeket a tavalyi év őszi idényében ilyen pályázatokon már ténylegesen megmérettem. Szerencsére volt miből, mert tíz pályázaton indultam, és – a különböző szakmai zsűrik értékítélete alapján – mindegyiken kiállították egy vagy több képemet. (Ezt nem dicsekvésből mondom, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a saját képeim válogatáskor milyen mércét alkalmaztam).
Ez a hónap így kiváló alkalom volt egy vakteszt elvégzésére, hiszen a feltöltött tíz fotóm közül öt más pályázatokon már sikerrel szerepelt. Volt tehát egy kiindulási referencia eredménysor, amelyhez objektíven hozzá lehetett mérni azokat a szavazatokat, amelyeket ugyanezen fotók ebben a körben képesek elérni. Lássuk az eredményeket!
A legjobb eredményt a „Lépcső tanszék” http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6579 érte el a maga négy szavazatával. Ezt előzetesen el is várhattam tőle, tekintve, hogy a Műegyetem pályázatán különdíjat kapott, éppúgy, mint a decemberben szintén holtversenyben a hónap képének választott „In memoriam Pecz Samu” című könyvtáras képem. Ehhez képest nagyon meglepett, hogy a „Katyn” című fotóm
http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6586 mindössze két szavazó ingerküszöbét lépte át, jóllehet már tavaly két kiállításon is sikerrel szerepelt: „Az év építészeti fotója 2013”, illetve az Ágens Galéria nemzetközi kiállításának legjobb harminc képe között. Mellesleg igen szép kritikát kapott a Credo folyóiratban: a győztes képpel egyenrangú méltatásban volt része. Tegnap kaptam az értesítést, hogy 2014. február 18-tól március 9-ig a Fuga Budapesti Építészeti központban lesz kiállítva a "Mátyás király rémálmával" és "Az utolsó kupac szénnel" együtt egy olyan kiállításon, amelyen "Az év építészeti fotója" 2012. és 2013. évi pályázatainak válogatott képei lesznek láthatók. A jelek szerint könnyebb volt ezen a két év anyagából összevont építészeti fotókiállításon az eredeti 67 fotós közül bekerülni a legjobb 16 közé, mint ezen a honlapon két szavazatnál többet összekalapozni. http://www.fuga.org.hu/1-2
Ezzel együtt – kimondottan szakmai szempontból – javaslom a fotóstársaknak, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, mert az életnagyságú papírképek egészen más minőséget képviselnek, mint amire egy monitor képes. A nagyméretű papírképek minőségi jellemzőit a helyszínen szemmel "letapogatva" valódi érzékszervi tapasztalatokat szerezhetnek arról, hogy egy kiállításra alkalmas fotónak milyen technikai és minőségi követelményeknek kell megfelelnie – a helyes expozíciótól a kiegyenlített tónusviszonyokon át egészen az optikai és perspektivikus torzítások kiküszöböléséig. Egyúttal azt is mérlegre tehetik, hogy az ott kiállított képekhez viszonyítva saját fotóik hogyan állnák meg a helyüket.
Szintén csak két szavazatot kapott a „Fejemből nem megy ki ez az éjféli váróterem” című képem, http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6580
amelyet a szakértő zsűri a Kőbányai Cseh Tamás Nap fotópályázatán másik két képemmel egyetemben kiállításra méltónak talált. A feladat egy Cseh Tamás-dal megidézése volt. A dalszöveg tehát – ahogy a cím is egyértelművé teszi – nem azért került a magyarázatba, hogy „a hangulaton emeljen”, hanem azért mert a kép készült a dal témájának és hangulatának illusztrálására. Ez a kép egyúttal arra is nagyon jó példa, hogy egy kép kizárólag vizuális eszközökkel is felidézhet egy adott miliőt és (kor)hangulatot, de igazi asszociatív mélységeivel és vizuális utalásrendszerével csak azok tudnak azonosulni, akik magának a megidézett dalnak a képi és hangulati világában is otthonosan mozognak. Általános érvénnyel megfogalmazva: bármely műalkotás megalkotása és befogadása mindenekelőtt világnézeti és kulturális alapokon nyugszik, és csak másodsorban technika és formakultúra kérdése. Ahogy az antik mitológia ismerete nélkül nem igazán befogadható a görög művészet, vagy, ahogy a Biblia ismerete nélkül nem sokat lehet érteni az egyetemes művészet alkotásaiból, ugyanúgy a modern és kortárs művészet befogadása sem lehetséges sokrétű művelődéstörténeti háttérismeretek nélkül. Lett légyen szó képzőművészetről, irodalomról, filmművészetről, vagy éppen fotóművészetről. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fotók alkotása és befogadása sem merülhet ki a vizuális nyelv grammatikájának és formakultúrájának öncélú alkalmazásában és élvezetében, mert ez csak eszköz a mögöttes eszmei és asszociatív tartalmak megjelenítésére.
Ami a képbe belógó cipőorrot illeti, a dalban leírt élethelyzetet idézi meg, ahogy a főhős visszaemlékszik arra a bizonyos éjféli váróteremre, ahol a vonatcsatlakozásra vártak. Természetesen eredetileg én is többet igyekeztem megmutatni a főhősből, akit – jobb híján – magam alakítottam, de még ennyihez is egy teljesen kicsavart testhelyzetben végrehajtott akrobatamutatványt kellett végrehajtanom ahhoz, hogy a kijelzőn is szemmel követhessem, hogy belóg-e a lábam egyáltalán a képnek azon a pontján és úgy, ahogy azt elterveztem. Csak a történelmi hűség kedvéért: még a hat részletképből összeállított panorámaképpel is csak ennyit lehetett egyidejűleg megmutatni a váróteremből és a főhősből is. A zsűri egyik tagja, Mispál Attila filmrendezőként a fotóstársaknál valamivel empatikusabban viszonyult ehhez a képhez: egyenesen személyes kedvencének minősítette. Talán azért, mert – mint elárulta – ő is forgatott az angyalföldi váróteremben. A kép sztorijához ugyanis az is hozzátartozik, nem egy adott optikai látványból próbáltam kibontani egy mögöttes asszociatív tartalmat, mint a fotózás során általában szokás, hanem egy konkrét dal tematikájához és általam elképzelt vizuális világához kerestem – a filmrendezők módjára – hangulatilag és vizuálisan megfelelő, korabeli helyszínt.
Mindössze egy szavazatot kapott „A gyertyák csonkig égnek” című fotóm,
http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6606
amely az „Így éltek a palotában” fotópályázaton a zsűri által kiválasztott képek között szerepelt. Arra számítottam, hogy nemcsak egy értékelőnek kelti fel az érdeklődését ez a „szépen komponált csendéletszerű részlet”, netán a kép vizuális metaforájának mögöttes hangulati-asszociatív tartalma, amelyet egy verbális utalással, Márai Sándor szállóigévé vált könyvcímével próbáltam sugallni/szájba rágni a néző számára. Vagy legalább feltűnik valakinek az a furcsaság, hogy a gyertyák az ellenfényben sem pusztán sziluettként jelennek meg, hiszen – az optikai törvényeknek ellentmondva – az árnyékos oldalon is tökéletesen kivehetők a részletek, miközben az ablakon beáradó fény sem „égeti ki a függönyt”, pedig normál esetben egy ilyen ellenfényes felvételnél a világos részeknek meszes fehérnek kellene lennie, az árnyékosaknak pedig szurokfeketének. Mert ezeket a végletes – a digitális szenzor számára áthidalhatatlan – dinamikai különbségeket csak egy, pontosabban két HDR felvételből összeállított panorámaképpel lehetett ilyen minden szempontból kiegyensúlyozott „csendéletszerű részletként” megkomponálni.
Ebben a körben szintén egy szavazatot kapott az „Egy virtuális látvány megteremtése” című képem, http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6588
ami azért meglepő, mert a Műegyetem pályázatán saját kategóriájának legjobb tizenegy képe között szerepelt a döntőben – igaz, ott építészekből és épületfotósokból álló szakmai zsűri bíráskodott. Annak azért örültem, hogy legalább Piusz méltatta („Remek nézőpont, remek kép!”) Hát még annak mennyire örültem volna, ha azt is kifejteti, hogy miért tartja olyan remeknek ezt a bizonyos nézőpontot. Ugyanis már a kép elkészítése előtt magam is ezt tartottam a kép legfontosabb invenciójának. Vagyis azt, hogy – a címben is megfogalmazott módon – olyan nézőpontot „teremtsek”, amilyen a helyszínen a valóságban nem létezik: olyat, ahonnan az egész egyetemi negyed egyetlen képen panorámaszerűen bemutatható. Nemcsak arra vagyok büszke, hogy ez sikerült, hanem arra is, hogy – legalábbis az online zsűrizés tanúsága szerint – a műegyetemi pályázat zsűrijének is komoly fejtörést okoztam, mert az épületfotósokban és építészekben bővelkedő zsűri tagjai sem tudtak zöldágra vergődni abban a tekintetben, hogy honnan készülhetett ez a szavaik szerinti „látványos panoráma”. Olyannyira, hogy még a kép exitfile adataiba is belenéztek, hogy rájöjjenek a titok nyitjára. Végül is abban maradtak, mint a viccbeli ember a zsiráfot szemlélve („márpedig ilyen állat nincs”), hogy „márpedig ilyen nézőpont nincs”. Nem is sejtették, hogy ezzel a kritikával voltaképpen a képpel kapcsolatos legnagyobb elismerést fogalmazták meg, hiszen azt a fotográfiai-optikai teljesítményt ismerték el, ami a kép készítésekor a legfőbb célom volt. A megvalósítás nem volt egyszerű, mert ehhez a majdnem 180 fokos látószöget átfogó panorámaképhez 2x6 = 12 részletképre volt szükség. De megérte, mert úgy sikerült a látvány teljes átfogását biztosító nagyszabású optikai csalást végrehajtanom, hogy még a profi épületfotósok sem jöttek rá a turpisságra, vagyis hogy a „látványos panoráma” hátterében milyen fotográfiai trükk rejlik. Mindezt csak a történelmi hűség kedvéért mondtam el, a fotó vizuális élvezetéhez egyáltalán nem szükségesek ezek a háttérismeretek.
Szintén egy szavazatot kapott a "Rompanoráma"
http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6608 és a "Vasbeton torzó"
http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6605
Különösen az utóbbi döbbentett meg, mert ez a betonszörny idáig mindenkire nyomasztó hatással volt.
Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy a „Tüskekorona” című kép http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=6589 ebben a körben senkinek sem keltette fel az érdeklődését – noha profi fotósok is elismerően nyilatkoztak róla. Igaz, ők – a többi képemhez hasonlóan – nemcsak monitoron szemlélhették meg, hanem az XXL-es méretű fotóskönyvemben, nyomtatott formában.
A vakteszt legfőbb tanulsága az, hogy a különböző fotópályázatok szakmai zűrijeinek értékítélete és a fotóstársak véleménye nem igazán konvergál egymáshoz. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen jelen fotópályázat történetének abban a szakaszában, amikor még szakmai zsűri is értékelt, alig volt olyan eset, amikor a szakemberek és a fotósok ugyanazt a képet választották a hónap képének. Meggyőződésem szerint éppen emiatt maradtak el korábban aktív, jó fotósok, mert a hozzáértő szakmai értékelést felváltotta a fotósok „lájkolása”.
A másik még fontosabb tanulság, amelyet már a mottóban is kiemeltem, hogy minden fotósnak saját érdekében meg kell tanulnia, hogy sokkal szigorúbban válogassa meg azokat a képeit, amelyeket egy fotópályázatra kíván beküldeni.
|
