Vaday Andrea: olthatatlan kíváncsiság egy életen át

Közkeletű vélekedés szerint nem illik hölgyekkel a korukról beszélni, és ez általában így is van jól. De talán kivételnek számít, ha beszélgetőtársunk régész, évezredes távolságok avatott utazója, akinek az emberi élet pár évtizede meg se kottyan! Néhány hete pályatársai, barátai és tanítványai köszöntötték Vaday Andreát, nemzetközi elismertségű régészt, az MTA doktorát, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritáját, a Német Régészeti Intézet (DAI) tanácskozási jogú tagját. A világ zajától és a mindennapos szakmai közélettől egy lépésnyit hátrább lépő, három lánya és nyolc unokája szeretetétől övezve, Budán élő kutatóval én is születésnapja apropóján beszélgettem múltról, társakról, életének vezérfonalairól. Tekintettel idén pont harminc éves ismeretségünkre, a jubiláns és a botcsinálta riporter e helyen is tegeződni fog.

- Ha jól tudom, tősgyökeres pesti lány vagy. Mesélj a családodról! Milyen indíttatást kaptál, mit hoztál a szülői házból?

- Valóban, Budapesten születtem 1944-ben. Édesapám családja Erdélyből, Csíkból menekült. Édesanyám felmenői a Felvidékről kerültek be Szentendrére, majd Budapestre, ahol – édesapám nagy csalódására – nem fiúnak születtem a háború alatt. Gyerekkoromban az élet a mi a családunk számára sem volt könnyű. Ha később nehézségekbe ütköztem az évek során, mindig erre gondoltam, hogy ők is túlélték. Anyutól a feltétel nélküli szeretetet, a zene imádatát kaptam; míg Aputól a rajzi kifejezéseket, a könyvek szeretetét, mások gondolatának megismerési vágyát tehettem a hátizsákomba.

- Beszéljünk a tanulmányaidról! Szerettél gimnazista lenni?

- Sajnos egyke voltam, mindig vágytam testvérre, így az iskolás éveimet nagyon élveztem, a közösséget, a barátokat, az osztálytársakat. Erős és szigorú gimnáziumba jártam, sok jó tanárom volt, közülük is a legcsodálatosabb Sugár Éva néni, a matektanárom volt. Ő szerettette meg a humán beállítottságú gimnazistával a matematikát, amelynek rendjét, tisztaságát és logikáját mind a mai napig hasznosíthatom. Haláláig visszajártam hozzá a gimibe, sőt sokszor meg is kérdezte, megtartod te az órát? Rengeteget tanultam belőle, ez volt az igazi hospitálás.

- Hogyan választottál egyetemet? Mikor, s hogyan döntötted el, hogy régész szeretnél lenni?

Ötödikes általános iskolás koromban kimentem Aquincumba, ott egy hölgy vezetett egy ásatást. Odamentem hozzá, és közöltem vele, hogy régész akarok lenni. Így kezdődött. Kijártam ásatásokra, a paleolitikumot leszámítva minden korszak feltárásán dolgoztam. Kíváncsi voltam rá, hogy a különböző korszakok ásatásai milyen módszerekkel nyúlnak egy-egy időszak megismeréséhez. Elsős gimnazista voltam, amikor Nagy Tibor ásatásán Albertfalván dolgoztam, itt kaptam az első fizetésem, egy napra négy forint ötven fillért!

- Az ELTE Régészeti Tanszékére kerültél, ahol a 20. századi magyar régészet „állócsillagai” oktattak. Az idősebb nemzedékből Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula, Alföldy Géza. De a fiatalabbak közül Mócsy András vagy Bóna István is korszakos jelentőségű kutató volt. Milyen volt akkor az egyetem? Kik voltak a legmeghatározóbb tanáraid és diáktársaid? Milyen útravalót kaptatok tőlük?

- Minden tanáromtól és diáktársamtól tanultam: vagy azt, hogy hogyan kell valamit csinálni, vagy azt, hogyan nem szabad! 

- Diplomatikus válasz! Volt a tanáraid között olyan, akit kifejezetten „Mesterednek” tartasz?

- Igen. A régészetből László Gyula előadásait élveztem leginkább, olyan ajtókat nyitott meg előttünk, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Ókortörténetből Hahn István professzor úr, epigráfiából és tanítási módszerekből Alföldy Géza volt a kincsesbányám. Az ő sorukat folytatta Harmatta János, az indoeurópai nyelvészettel. Sokat lehetett tanulni Mócsy Andrástól és Bóna Istvántól is – köztük azonban azt is, hogy mit nem szabad tenni.

- 1968-ban szereztél régész diplomát. Milyen témát választottál szakdolgozatnak?

- Római koros régészként elhagytam a Római Birodalmat és az Alföld barbár népeit választottam – tanárom, Mócsy András akaratával szembeszegülve.

- Miért fordult figyelmed a római császárkori barbárok, különösen is az iráni eredetű szarmaták régészete felé? Az 1960-as években egyáltalán nem volt divat velük foglalkozni, sőt, mintha még évtizedekkel később is valamiféle lenézés kísérte volna a szarmata-kutatást… Mi volt, ami Téged mégis megfogott bennük?

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de ezen a területen éreztem azt, hogy sok kérdést tudok feltenni és talán meg is tudom válaszolni azokat. Ráadásul dühített, ahogy néhány kutató lenézte az Alföldön élő népeket. Kicsit párhuzamot lehet vonni a történetük és a magyarok története és sorsa között.

- Római kori régészetet és latint is hallgattál. Volt ennek jelentősége a későbbi pályád során?

- Természetesen volt. A latin és görög nyelv elengedhetetlen volt a császárkor kutatásában. Ebben példa volt számomra a mommseni iskola két kutatója, Alföldi András és Carl Patsch munkássága. Sajnos, mind a mai napig divat még tudományos cikkekben is az auktorokat műfordításokból idézni illusztrációként, holott szerintem nélkülözhetetlen az ősforrások eredeti nyelven való vizsgálata.

- Feltáró régész pályádat a szolnoki múzeumban kezdted. Mik voltak az első szárnypróbálgatásaid, első kutatási témáid, lelőhelyeid, cikkeid? Megkerülhetetlen megemlíteni itt az általad feltárt híres Tiszaföldvár-Téglagyár lelőhelyet.

- Nem volt választási lehetőségem, oda mentem, ahol szükség volt rám. Először január 4-én térdig érő hóban Vezseny községben az ott előkerült kelta sírt leleteit mentettem. Törökszentmiklós és Tiszafüred környékén több lelőhelyen is dolgoztam, a maihoz képest sok nehézséggel. Nem volt a múzeumnak autója, pénze, így gyalogszerrel, hátizsákkal, munkások nélkül kellett a feltárásokat elvégezni. A múzeumnak évi két ásatásra volt valamennyi pénze, ezek között nem szerepelt az én szakterületem.

- Milyen volt ekkor egy fiatal vidéki régész-muzeológus lány élete? Milyen szakmai és személyes kapcsolatokat szereztél ekkor? Gondolok itt elsősorban a szolnoki múzeumot tíz körmével „összekaparó” Kaposvári Gyula igazgatóra, illetve az itt megismert, testi-lelki jó barátnődre, a fiatalon elhunyt Stanczik Ilona régészre, alias Stílre.

- Gyula bácsit nagyon szerettem, jó igazgató volt, odafigyelt az embereire, és imádta a múzeumot. Stíl egészen a haláláig a legjobb barátom volt, de a múzeumi kollégáimat is nagyon kedveltem. Azt csináltam, amit szerettem, így meg voltam elégedve. Nyugdíjas koromig ottmaradtam volna, de közbejöttek az ikreim, és két picivel nem lehetett vándoréletet élni. De visszajártam Szolnokra, ahol a legszebb ásatási élményeim Tiszaföldvár–Téglagyárhoz köthetők. Itt számos gyakornokom és kollégám is dolgozott, hozzáteszem, gépek alatt, egy évtizeden át.

- 1973-ban visszakerültél Budapestre, mégpedig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetébe. Magyarország legkiemelkedőbb régészeinek sora dolgozott ott akkoriban. Hogyan alakult a sorsod ebben a legendás, budai vári kutatóintézetben? Kik voltak a számodra legfontosabb pályatársak, kollégák?

- Adattárvezetőként kezdtem, ott jöttem rá, hogy nem vagyok vezetőnek való. Az embereimért vagyok felelős, de a munkaadómnak tartozom lojalitással, ami nem volt összeegyeztethető minden esetben. A harmadik lányom születése után kerültem az Ókori Osztályra, Barkóczi László osztályvezetősége alá. Ő egészen a haláláig olyan volt, mintha az édesapám lett volna. A munka mellett jókedvűen, humorral teltek a napjaink. Sajnos az Intézetben tapasztaltam meg, hogy harcok folynak a háttérben, például két kolléganőm szinte elválaszthatatlan volt a kávézásokban, de gyilkolták egymást a másik háta mögött. Rengeteg feljelentgetés volt, a legtöbb természetesen név nélkül. Így nekem szerencsém volt, mert vagy a Laci bácsi szobájából nyíló irodában dolgoztam, vagy a könyvtárban töltöttem az időmet, ahol Solti Jutka barátnőm volt a főnök, munkatársa, Nagy Imre pedig mintha a fiam lett volna. 

- Az Intézetben talán az országban először jöttek létre projektszemléletű régészeti munkák, például a Magyarország Régészeti Topográfiájának monstre munkálatai, illetve a különféle mikroregionális kutatások Békésben vagy a Kis-Balatonnál. Melyek voltak a számodra legfontosabb kutatások?

- Nehéz kérdés, nem volt legfontosabb, mert mind az volt az adott pillanatban. Az Alföldi Mikroregionális projekt azonban nyújtott egy új lehetőséget: mint a császárkorért felelős kutató, választhattam magamnak egy feltárandó lelőhelyet. Kinéztem Örménykúton egy kis majorságot, ahol a felszínen más régészeti anyag nem volt, így számíthattam arra, hogy viszonylag érintetlenül fel tudok tárni egy egykorszakos lelőhelyet. De beleszólt az élet, a szarmata pincés házam omladékrétegében került elő az első honfoglalás kori sír. Ugyanekkor szóltak, hogy a közelben, Gyoma–Ailer-téglagyáron három dózer és 12 teherautó viszi egy lelőhely anyagát. Szembesültem egy igen nagyméretű lelőhellyel, ami akkoriban számunkra még szokatlan volt. A projektvezetőm szerint ki kellett volna választanom egy kisebb területet, azt feltárni, majd otthagyni a többit. Ez viszont nem lett volna leletmentés, így ki kellett dolgoznom egy feltárási módszert, ami lehetővé tette a teljes feltárást a gépek alatt. Bökönyi Sándor, a Régészeti Intézet akkori igazgatója is meglátogatta az ásatást és tőle kaptam segítséget. Kirendelt néhány intézetes régész kollégát: B. Kiss Zsuzsa csöppent így bele a szarmatákba, a még kezdő Vida Tivadar, Berecz Kati, és a feltárások mindenese, Vicze Magdi. Itt kaptam egy nagy bókot barátomtól, Bartosiewicz László archeozoológustól, aki kijelentette, hogy én vagyok az egyetlen régész, akitől még a kutyakörmöket is megkapja vizsgálatra. Nem volt egyszerű, mert az egész napi munka után hazamentünk a szarvasi szállásra, ott megvacsoráztam, majd beültem az autóba, kimentem Örménykútra, és a kocsi reflektorfénye alatt bontottam a honfoglalás kori sírokat.

- Szerte a régész szakmában híres vagy arról, hogy soha nem álltál be kutatói „szekértáborokba”, nem vonzott a „farkasokkal” való „együtt üvöltés” lehetősége. Ehelyett mindig új kutatói lehetőségeket kerestél, ha kell, új utakat törtél a múlt valóságának minél pontosabb megismeréséhez. Ráadásul ezen „utak”, korhatározások, tárgyrekonstrukciók vagy jól ismert leletek újraértelmezései, mind leletekkel igazolhatóak, támaszthatóak alá. Honnan van ez a – nyilván belülről fakadó – nagyfokú szellemi önállóság? 

- Soha nem tekintettem kutatótársaimat ellenfélnek, eredményüknek, leleteiknek örültem. Képtelen voltam könyöklésre, hízelgésre, nem a pozíciót becsültem, hanem az embert. Ebből elég sok problémám adódott, de nem változtattam. Ellenfelem volt szakmai kérdésekben egykori professzorom, Bóna István, aki egyszer egy szakmai vitánk alkalmával a fejemhez vágta: azt utálja bennem legjobban, hogy minden állításomat régészeti leletanyaggal bizonyítok. Hát én ezt dicséretnek vettem! A tárgyak és jelenségek értelmezése viszont mindig örömet okozott. Ebben gyakorta sok társam volt, akikkel ugyanazt vallottuk. A kutatás alapvető elve szerintem, amit Tacitus is mondott, hogy sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül kell dolgozni.

- Beszélünk majd később az oktatói munkádról, mégis most kell megkérdeznem valamit. Ha valaki végignézi megjelent munkáid bibliográfiáját, észreveheti, hogy cikkeid, könyveid között rengeteg a társszerzőkkel létrehozott dolgozat. Eszerint csapatjátékos vagy?

- Mint sok más kutatótársamnak, nekem is vannak közös munkáim. Nem tudom, ez csapatjátékosság-e, mert soha nem dolgoztam kijelölt csapatban, egyszerűen csak összeverődtünk és megcsináltuk. T. Bíró Kati régész barátom egy „nevetve korbácsos módszernek” hívta, amikor három hónap alatt kellett egy hatalmas alapterületű autópályás lelőhely közlését többedmagammal tető alá hoznunk.

- Különösen látványos a fiatal(abb) kutatókkal közösen létrehozott munkáid sora. Van emögött valamiféle szándékod, törekvésed?

- Természetesen. Gyomán az akkor még kezdő Berecz Kati és Vida Tivadar fiatalon, legnagyobb örömömre társszerzőm lett. Ugyancsak szerzőtárs volt Vicze Magdi. A gyakornokaimmal is írtunk közösen cikket, fontos volt, hogy a régészeti munkának ezt a részterületét is megismerjék.

- Számos kedvenc témád, lelőhelyed, nevezetes kutatásod, rekonstrukciód van, Ptolemaiosz városaitól a szarmata viseleti elemeken át a sárkánymotívumokig. Mesélnél ezekről? Melyekre vagy a legbüszkébb?

- Nem érzek büszkeséget, inkább izgalmat, hogy mennyi információ veszett el, hogy lehet újra életre kelteni az egykori valóságot. A rekonstrukciók is mindig ennek voltak az eszközei. Csak így lehet nyitott tipokronológiát készíteni. Ptolemaiosz városemlítéseit már a középkorban is használták, sok és igen bonyolult megközelítés született. Én az „Ockham borotváját”, az egyszerűsítés elméletét követem, mindig tiltakoztam már az egyetemen is, hogy az ismeretlen tárgyakat, jelenségeket a „kultikus rendeltetésű” álca mögé tegyük. Ptolemaiosz rekonstrukciójánál is az egyszerűség segített, ugyanis Ptolemaiosz soha nem hagyta el az alexandriai könyvtárat, így csak másodkézből vett adatokkal, katonai felmérésekkel dolgozott. A katona számára két pont közti távolság meghatározása azon alapul, hogy hány lépést kell megtenni. Ebben viszont nem szerepel értelemszerűen a hegynek fel, völgynek le információ. Azaz, ha sík terepen halad, biztos a távolság meghatározása, míg ha hegyes vidéken megy, akkor megnő. Az Alföld síksága az előbbi, ott könnyű volt pontosítani, kevesebb a „csúszás”. Viseleti elemeket minden sírnál lehet és kell is meghatározni, ez a leletek időbeli elhelyezését is segíti. A kerámiát mindig szerettem, nem egyszerű vele dolgozni, de kihívást jelent. Nagy örömömre szolgál, ha a fiatalok már bővülő eszköztárral, anyag-meghatározási lehetőségekkel élve tudják megerősíteni vagy megcáfolni korábbi gondolataimat. A szarmata sárkányos motívumot hordozó edényeknél én még kevés anyaggal dolgozhattam, de ezekből kirajzolódott egy feltételezett dél-alföldi kör, ami azóta már bizonyítható Sóskuti Kornél és Wilhelm Gábor régész barátaim újabb munkáinak köszönhetően.

- Van olyan régészeti kérdés, probléma, amely több éven át is elkísért?

- Jókat tudsz kérdezni, a válasz egyszerű: csak olyan probléma van!

- Az 1990-es évek nagy társadalmi-gazdasági változásai addig soha nem látott feladatok és lehetőségek elé állították a magyarországi régészetet: megindult a nagyberuházásokhoz kötődő, hatalmas méretű, akár több tíz hektáros alapterületű régészeti feltárások – máig tartó – sora. Ezek logisztikai, dokumentálási, majd publikálási kihívásaival is elsőként néztél szembe az M1 autópályán, Ménfőcsanakon, az M3-ason Kompolton.

- Így igaz, de ahogy korábban mondtam, Gyoma–Ailer-téglagyár volt már sokkal előbb a tanulópénz. Sikerünk volt, amikor hazafelé az autóban a régészhallgatók azt mondták, meg tudtuk csinálni!

- Formális egyetemi oktatói tevékenységed a Pécsi Egyetemhez köt. És nem is csak alapképzéseseket, hanem PhD-seket is oktattál, vezettél. Akadémiai nagydoktor vagy. Mit adtál és mit kaptál Pécsen? Vannak formálisan is „Vaday-tanítványok”?

- Most is tanítok, mert nagyon szeretem, jó látni az értelmes és kutatni szerető kollégákat. Pécsett lehetőséget kaptam és kapok az oktatásra, amit csak köszönhetek. Sokan vannak, de nemcsak Pécsről, hanem Szegedről, Budapestről, az ország különböző múzeumaiból és a határon túlról is, akiket tanítottam, és közben én is tanultam tőlük. Mind maguknak köszönhetik a sikereiket, és én csak örülhetek ennek. A független gondolkodást szeretem, és igyekszem azt elősegíteni. A teammunka viszont nem mindig hasznos. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy kolléga olykor rátelepszik a munkatársakra, és sajnos ki is használja őket. Ne érts félre, jó együtt dolgozni, de mindig társként és nem főnökként és alárendeltként.

- Most kicsit hosszabb bevezetőt kell mondanom a következő kérdés elé. Arról is tud ugyanis az egész hazai régészeti szakma, hogy a hivatalos, egyetemi tanítványaid mellett, sőt, valójában az egyetemre való belépésed előtt évtizedekkel is voltak már nem formális, de mégis jól ismert „tanítványaid”. Erre a hol lazább, hol szorosabb és hosszabb, évtizedes kapcsolattal járó, Vaday-féle „repülő egyetemre” a hazai régészet számos, később komoly szakmai karriert befutó személyisége is járt, jár. És nem is kellett hozzá feltétlenül szarmatásnak lenni! Kellett viszont a feltétlen, makulátlan kutatói etika, egymás tisztelete, a mindenek elé helyezendő tudásvágy, a csapatban dolgozással járó empátia megléte. Emlékeim szerint ez volt Hozzád a „felvételi”. És ez – pláne mai szemmel visszanézve – egyáltalán nem volt könnyű. És akit „felvettél”, az sem ülhetett a babérjain sokáig! Tanulni és dolgozni kellett. Sokat. De mindenekelőtt, körülötted folyamatosan gondolkodni kellett! Mindenen! Nem volt rutin. Viszont aki hajlandó volt felvenni a Vaday-féle pörgést, sokat kaphatott. Csapatmunkát, sok feketekávét, éjszakázást éppúgy, mint erős gerincet, a külvilág elvárásainak szolgai teljesítése helyett tetteink „belső kontrolljának” képességét. Kisvártatva pedig az érintettek meglepődve tapasztalhatták, hogy a szikár logikai gondolkodásnak és a sok befektetett munkának szinte észrevétlenül és automatikusan, de komoly szakmai eredményei születnek. És ezek az eredmények előbb-utóbb tudományos közlemény formáját öltik – gyakran egy Vaday Andreával közös publikáció képében. Jól foglaltam össze ezt a munkamódszeredet, amit immár évtizedek óta folytatsz közöttünk?

- Nagyrészt igen. De nagyon fontos volt számomra az etika: akkor sajnos elvesztettem az önuralmamat, amikor etikátlansággal találkoztam. De, hogy dicsekedjek, mondok egy példát. Egy salgótarjáni ásatásomon az egyik, 195 centiméter magas hallgatómnak mondtam, hogy már öreg vagyok a napi tizennyolc órás munkához. A srác lenézett rám: „Tanárnő, akkor mi is öregek vagyunk már.” Erre csak azt mondhattam, hogy nektek nem kell tovább dolgozni, a nyolc óra végeztével mehettek pihenni, moziba, kirándulni, vagy amit szeretnétek. Lenézett rám: „Ha a tanárnő bírja, nekünk is bírni kell!” Ez volt az ásatás legnagyobb dicsérete és eredménye a számomra. 

- Látjuk, tudjuk, hogy ma is dolgozol, oktatsz, vannak szakmai terveid. Beavatnál minket ezekbe a tervekbe?

- Persze, tervem az van, de csak a Jóistentől függ, mennyi időt ad még hozzá. 

- Mennyire követed a kortárs régészeti kutatást, a konferenciákat, az új tendenciákat? Mi a véleményed a mai hazai régészet helyzetéről?

- Természetesen igyekszem mindent követni, bár konferenciákra nem tudok járni már. Sajnos el vagyok keseredve, amikor körülnézek a világban. Az emberek egymást fúrják, az ásatásokon terepen dolgozó kollégáimnak kilóg a nyelve és végül legtöbbször nincs idejük az eredményeik közzétételére. Nem felkészült emberek szabják meg a legtöbb esetben a kutatási feladatokat. A fizetések nagyon alacsonyak, az „ásóbékák” nagyon nehezen tudnak elszabadulni egy könyvtárba. Sorolhatnám a negatívumokat, a szeretett pályát elhagyni kényszerülő tehetséges emberekről, a könyöklő törtetők okozta károkról. De elkeserít, amikor „roncsolásmentes légifotózásról” hallok, vagy egy ezer kézen átment és többször is megtisztított edény „genetikai vizsgálatától” várnak eredményt egyesek. Az észszerű döntések hiányoznak. Persze, amikor fiatal voltam, akkor is volt ilyenekre példa, de akkor még tudtam nevetni rajtuk, most már a nyolc unokám mellett inkább dühöngeni vagy sírni volna kedvem. Csak remélhetem, hogy győz a józan ész meg a tisztesség – és nemcsak a szakmánkban. 

- Így, a beszélgetés vége felé, kérlek, áruld el, mi a Vaday-titok? Hogyan őrzöd meg tökéletes szellemi frissességedet, szakmai erkölcsi tartásodat és ráadásként a világ elviselésében segítő humorodat?

- Ebben tévedsz, dühös vagyok, hogy nem tudok olyan tempóban dolgozni, ahogy régen. Persze ez a nyolc évtized következménye, de ha találkozol avval, aki ezt „szép kornak” nevezi, akkor üzenem… de ezt inkább nem mondom! Van viszont egy gyógyszerem, a barátok, munkatársak sikere! Tudom, nem illik dicsekedni, de nem tudom megállni, idén két PhD-s barátom is summa cum laude végzett, persze ne kérdezd meg tőlük, hogy mennyit vitatkoztunk közben. Nagyon jó látni mások sikereit és segíteni nekik. Nem tudom, van-e erkölcsi tartásom, vagy mit értesz alatta. Kiállok amellett, amit fontosnak és értékesnek tartok, érvekkel meg lehet győzni, de erőszakkal nem. Mindig szerettem nevetni, mert rosszkedvűen nem lehet helytállni az életben.

- Nemrég hallottam egy történetet a híres irodalomtörténész, író, költő, műfordító és tanár, Keresztury Dezsőről. Egy magas közjogi méltóság egyszer azt találta mondani róla, hogy ő egy polihisztor. Dezső bácsi szerényen kijavította: ő nem polihisztor, csak poli-kíváncsi! Nem lehet, hogy Te is ilyen poli-kíváncsi vagy?

- Én sem vagyok polihisztor, de kétségkívül, nagyon kíváncsinak vagyok mondható. Már kiskoromban is úgy becéztek a családban – Rudyard Kipling híres mesefigurája után –, hogy Riki-tiki-tévi, a jelszavam meg nekem is az volt, hogy szaladj, és kurkászd ki! Sajnos már csak a szándék van meg, a szaladás helyett csak bicegés, de a terv változatlan.