Láthatatlan királyok: egy könyv margójára
Amikor meghívást kaptam a könyvbemutatóra, gondolkodó estem, miről is beszélhetnék. A Buzás Gergellyel közösen írt két könyvünk a középkori magyar királytemetkezésekről adta volna, hogy Székesfehérvárt összehasonlítsam a többi temetkezési hellyel. Szabó Zoltán most megjelent könyvébe belemerülve beszélhettem volna az egyes sírokról, azok elhelyezkedéséről a bazilikán belül. Mindezt azonban leírva is olvashatják a kötetekben és jobban is járnak, ha így tesznek, hiszen ott vissza lehet lapozni, újra meg lehet nézni egy-egy részletet, alaposabb tudásra lehet szert tenni, mint egy rövid beszédet hallgatva.
Én inkább a hiányról beszélnék.
Arról a hiányról, amit igazán csak akkor tapasztalunk meg, ha részese vagyunk az ellenkezőjének. Jó néhány személyes emlék jutott az eszembe. Például Krakkóban a Wawelben álló székesegyház, amelynek bizony magyar vonatkozása is több van: például a magyar Báthory István (lengyel király és litván nagyfejedelem) temetkezése és síremléke a szentélyt ölelő kápolnasorban. Nem könnyű megtalálni, hiszen a Wawel-székesegyház afféle nemzeti panteon a lengyel nemzet nagyjai temetkezésével, Nagy Kázmér királytól Szent Szaniszlóig. Itt áll a Várnánál elesett és eltűnt I. Ulászló magyar (és lengyel) uralkodó jelképes sírja is.
Vagy eszembe jut Prága a Hradzsinnal és a Szent Vitus székesegyházzal: itt is királytemetkezések sorát találjuk (annyira jól megőrzött állapotban, hogy nemrégiben sikeres vizsgálatokat végeztek a magyar királyként ugyancsak rossz emlékű V. László földi maradványain). Engem itt mégis leginkább Nepomuki Szent János monumentális szarkofágja nyűgözött le. Nem csak cseh, hanem magyar földön is az egyik legnépszerűbb szent volt, több mint 200 műemléki védettségű szobra áll szerte az országban többnyire hidaknál.
Ha már monumentalitás: szinte mozdonynyi méretű Mária Terézia síremléke a Habsburgok bécsi kriptájában. Egészen elképesztő nagyságú és kigondoltságú műalkotás, s különösen érdekes, ha meglátjuk fia, II. József, anyja nyughelyéhez képest dobozkányi szarkofágját a közelében. Semmi sem szólhat beszédesebben arról, hogy mennyire másként látta a világot a barokk uralkodó és reformer fia. Ha úgy tetszik, egy-egy ilyen temetkezőhely nem csak áhítatra, valamint a történelem átélésére, de a megértésére is alkalmas.
Ilyen temetkezőhely a magyar királyok esetében nincs – azaz van, az újkoriaknak, éppen a bécsi kapucinusok kriptája, amit hajlamosak vagyunk gyakran elfelejteni. De a középkori királyaink panteonja elveszett. Kétségkívül Székesfehérvár, az itteni bazilika lett volna az, amelybe, ha nem is kizárólagosan, de a 12. században, majd a késő középkorban már szinte valamennyi királyunk temetkezett. Így I. Szent Istvántól Szapolyai Jánosig húzódott a sor – azonban tudjuk, hogy mi lett az épület sorsa.
De vajon a temetkezések nem lehettek volna menthetők?
A 19. század elején még jelentős méretű maradványai álltak a bazilikának. S ugyan a templomot nem építették újjá, sőt tovább bontották a még meglévő csonka falait, vajon a királysírok ügye miért nem került szóba? Az első közismertté vált királysírt 1848 telén tárták fel. Kár, hogy ekkortájt Petőfi arról írt, hogy „akasszátok fel a királyokat”. Mennyivel építőbb jellegű lett volna egy „keressétek meg a királyokat” című vers. Ez persze csak egy rossz vicc, de maga a helyzet, az általános érdektelenség rámutat arra, hogy mennyire nem volt hagyományait, gondolkodásmódját tekintve kapcsolat a középkor és a 18-19. századi magyarok – vagyis Magyarország lakói – között. De hogy is lehetett volna: a 16. század és a 18. század eleje-közepe között eltelt szűk két évszázadban az egykor egységes, majd részekre szakadt, utóbb ismét egyesült ország lakosságának bő kétharmada, de talán még nagyobb része kicserélődött, vagyis megszűnt a folytonosság. Nem beszélve arról, hogy amikor a középkori népesség drámai megfogyatkozása kezdetét vette, még nem létezett a későbbiekben ismert nemzet fogalma – azaz teljesen mást jelentett.
Érdektelenségről beszéltem az imént, de akár nevezhetjük ellenségességnek is. Ebben itt persze nem mentek el addig, mint a franciák, akik a Saint-Denis-székesegyházban feldúlták a királysírjaikat is 1789-ben forradalmi hevületükben. Igaz, még három évtized sem kellett és korrigáltak. Persze mondhatjuk azt, hogy például Székesfehérváron ugyanezt a barbár pusztítást megtette a török, azonban valószínű, hogy az egykori bazilika sírjait inkább a 19. századi csatornaásások, rablások bolygatták, kivéve Szapolyai nyughelyét, akinek a maradványait valóban a törökök dobták ki a sírból.
És itt visszakanyarodnék az első példámhoz, a lengyelekhez. Igaz, hogy ott megmaradt az épület a sírok fölött, de ők még az önálló állami létüket is jó időre, egész pontosan 123 évre, a teljes 19. századra elveszítették. Éppen ezért kapaszkodtak a Wawelbe, az ott eltemetett történelmi alakokba, mert az egykori nagyság reményt adott. Magyarországon is megszülethetett volna a gondolat már a 18. században, hogy szent helyként tekintsenek az uralkodók végső nyughelyére, ám nem így történt.
Ez az a hiány, amiről az elején beszéltem.
S ha valaki most azt gondolja, hogy ez túlzás, sétáljon ki a városházáról a bazilika maradványaihoz, álljon meg a mellvédnél, szemlélje a látványt, s mondja meg, nemzeti nagyságot és büszkeséget érez, vagy sivárságot.
Az elveszett királysírokat persze már semmi sem hozhatja vissza. De az emléküket, ahogyan a bazilikáét is, fel lehet kutatni, lehet dokumentálni és megőrizni. Ezt teszi Szabó Zoltán a könyvsorozatával. S ennek igazi mecénása, támogatója is akadt végre Székesfehérvár Önkormányzat személyében. Megilleti őket ezért a tisztelet.
A könyvnek pedig sok jövőbeli olvasót kívánok.
Fotó, szöveg: Kovács Olivér
