Megújulásunk támogatója:  

Mi a magyar?

Manapság nemcsak a tudományos életben, de a napi sajtóban is egyre több és egyre élesebb vita bontakozik ki a magyar nép eredetéről. Bár e vita érinti a szaktudományokat is, ám mégis sokkal inkább ideológiai kérdésekről folyik, és ettől a sajátos vonásától nem függetlenül kelti fel egyre inkább a szélesebb közvélemény figyelmét. 
Manapság nemcsak a tudományos életben, de a napi sajtóban is egyre több és egyre élesebb vita bontakozik ki a magyar nép eredetéről. Bár e vita érinti a szaktudományokat is, ám mégis sokkal inkább ideológiai kérdésekről folyik, és ettől a sajátos vonásától nem függetlenül kelti fel egyre inkább a szélesebb közvélemény figyelmét. 

A történettudomány és a régészet új kutatási eredményei egyre inkább egy a sokszínű, részben antik, de még inkább Karoling, részben avar gyökerű kultúrával rendelkező, soknemzetiségű: szláv, bolgár-török, germán lakosságú Kárpát-medencét tárnak elénk, amelyet a 9. század végén a keletről érkező magyarok itt találhattak. Ezzel szemben a későközépkorra visszanyúló hagyományos magyar nemesi történetszemlélet kizárólagosan a honfoglalókra koncentrál, mint Szent István későbbi államának alkotóira. A kérdések sok-sok rétege közül csak egyről szeretnénk írni az alábbiakban, mégpedig a magyar etnogenezis eltérő értelmezéséről. Az okfejtésben a tudományos gondolkodáson lesz a hangsúly, nem véve figyelembe a sokak számára nyilvánvalóan évszázadok óta vonzó alternatív valóságokat.

A régészeti adatok szerint az avar birodalom 9. század eleji összeomlását követően a Kárpát-medence nyugati fele a frank birodalom érdekszférájába került. Az újabb kutatások arról vallanak, hogy ez nem csak a Dunántúl nyugati felére és a Drávától délre elterülő területre igaz, mint ahogy sokáig gondoltuk, hanem a Kelet-Dunántúlra és a Felvidék jelentős részére is. Ebben a széles és földrajzilag, valamint politikailag is erősen tagolt régióban a Karolingok védőernyője alá menekülő avar utódállamok frank hűbéres grófságokként és hercegségekként születtek újjá, úgy, hogy avar-szláv-germán lakosságuk, sőt úgy tűnik, vezető elitjük is bizonyos mértékben kontinuus volt a későavar koréval, ám jelentős bajor, sváb, frank elemekkel bővült. Mindeközben a Kárpát-medence déli és délkeleti részén a virágkorát élő dunai bolgár birodalom terjeszkedett, amelynek vezető elitje és török-szláv nyelvű lakossága is nagyrészt a későavar birodalom elitjével és lakosságával rokon volt. A két birodalom közti széles, de korántsem lakatlan senkiföldjén, a magyar Alföldön ugyanakkor már évtizedekkel a magyar honfoglalás előtt, a 9. század második felében megjelentek a magyarok is.  

Ezt a politikailag és etnikailag is erősen tagolt területet hódították meg a 9-10 század fordulóján a magyarok. Az ő népességszámukról - mint ahogy a helyben lakó népességéről is - csupán becslések vannak. Azt azonban a régóta ismert írott források és a honfoglaló temetők feltárásának köszönhetően is tudjuk, hogy egy kevert összetételű társaság lehetett, ami nem hogy nem ritka, hanem inkább törvényszerű a sztyeppei népek esetében. Az első évtizedekben nemzetközi szinten is komoly sikereket elérő jövevények ráadásul még mintául is szolgáltak a térségben élőknek, így saját, keletről hozott anyagi kultúrájukat nem csak a helyi, de még a szomszédos népesség egy része is átvette, hiszen a 10. század elejéről van adatunk arról, hogy a csehek egy csoportja magyar módra tarra borotvált fejjel riogatta szomszédait.

A 10. század utolsó harmadától rohamosan szerveződő keresztény magyar állam egyik támaszát az ekkor újjászülető nyugati császárságból érkező, jobbára – ám nem kizárólag – német lovagok adták, akik nehézlovasságként álltak feltehetően már Géza fejedelem mellett is. Korántsem lehetetlen, hogy közülük is többen a családjuk néhány évtizeddel korábban elvesztett birtokait kapták vissza ellenszolgáltatásként. Ez persze spekuláció, az azonban nem, hogy a magyar uralkodó környezete korántsem volt „színmagyar” - elég csak megnézni a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelének aláíróit, amelyek között például szláv nevű ispánt is találunk. A főpapok között pedig éppen a magyar származásúak számítottak ritkaságnak. A 10. század közepétől mintegy egy évszázadig számítható államalapítás korának magyar elitjében, a fejedelmek, majd a magyar királyok személyes környezetében egyaránt kimutathatóak bolgár, görög, német, skandináv, szláv,  olasz, vallon, francia személyek.

De köznép is ugyanilyen sokszínű volt ebben az időszakban az írott források és a régészeti kutatások szerint: a helyi, sokszínű: különböző török, szláv és germán nyelveket beszélő, későavar-Karoling-kori népesség tovább élését tapasztaljuk számos régészeti lelőhelyen. Ugyanakkor a 9-10. század fordulóján történt magyar honfoglalással koránsem zárult le a sem a keleti, sem a nyugati, sem az északi, sem a déli népek beáramlása a Kárpát-medencébe. A 10-13. század között tudunk újabb magyar csoportok (fekete magyarok), majd pl. besenyők, úzok, kunok nagy tömegű betelepedéséről, de még közép-Ázsiából származó csoportok is érkeztek kelet felől. A közeli Alpok vidékén élő, etnikailag valószínűleg elég sokszínű népesség jelentős betelepült csoportjai mutathatóak ki egyes régészeti leletcsoportok alapján már legalább a 11. századtól. Nyugatról és északról különböző német területek lakói: svábok, frankok, bajorok, szászok és skandinávok érkeztek. Európa távolabbi nyugati és déli régióiból újlatin nyelvet beszélő, a forrásokban általában vlachnak vagy latinusnak nevezett népek: vallonok, franciák, olaszok, románok. E betelepülő csoportok egy része beolvadt az itt élő népességbe. Ennek első jele annak az egységes anyagi kultúrának a kialakulása, amely már a 11. századtól jellemzi az Árpádok országát, és amely semmilyen lényeges elemében nem különbözik az ugyanebben az időszakban megszülető többi szomszédos állam régészeti kultúrájától. Később valószínűleg megindult a nyelvi egységesülés is, bár erről sokkal kevesebbet tudunk. Ugyanakkor azok a csoportok, amelyek – elsősorban foglakozásuk miatt (pl. kereskedők, pénzváltók, bányászok, katonák stb.) – valamilyen csoportos kiváltságban részesültek, nagyon sokáig, akár egészen a legújabb korig megőrizték nyelvi és kulturális különállásukat. Ez csak akkor oldódott fel teljesen, amikor kiváltságaikat elveszítették.

Hogy mindezen tények ismeretében mit mondhatunk arról, hogy mikor alakult ki a magyarság? A kérdésnek a középkor vonatkozásában sok értelme nincs, hiszen a középkor viszonyai közt egy egységes népnek a feltételezése értelmetlen. A korszak embere amannyire lehetett, igyekezett tisztában lenni a saját családjának történetével, társadalmi tekintetben a szervező erő azonban az volt, hogy melyik király uralma alatt él. Létezett persze „nemzet”, ez azonban nem a mai népet, hanem a szabadokat, később egyre inkább a nemességet jelentette. Ők éppen előjogaik miatt fokozottan számon tartották őseiket, amelynek legelső fennmaradt emlékei Anonymus és Kézai Simon 13. századi gesztái, amelyek igyekeztek megfelelően komoly előtörténetet kerekíteni a nagy hatalmú családoknak. Ám még ezekben az írásokban sem feltétlenül az Árpáddal érkező ősök jelentették az előkelőség egyedüli bizonyítékát, hiszen gondosan lejegyezték a valós vagy vélt kun, sváb, bajor, olasz, spanyol stb. ősöket is, akikre igencsak büszkék voltak valós vagy vélt leszármazottaik.

Ha nem középkori, hanem mai értelemben próbáljuk megközelíteni a kérdést és a beszélt nyelvnek tulajdonítunk kiemelt jelentőséget – amiről tudjuk, hogy a középkorban korántsem tekintették olyan fontos tényezőnek, mint az újkorban és ma – akkor sem könnyű a kérdésre felelni, hiszen alig vannak olyan korai nyelvemlékeink, amelyek egy-egy mikrorégió beszélt nyelveiről tájékoztatnának. Az elég valószínűnek tűnik, hogy a középkori magyar államban a többnyelvűség meglehetősen elterjedt lehetett. A magyarokról már Bíborbanszületett Konstantin császár is mint két nyelvet beszélő népről emlékezett meg a 10. század közepén. A 11. századtól azonban az írott források egyre inkább azt sugallják, hogy a jogilag környezetüktől elhatárolódó, kiváltságolt közösségeken kívül egyre jobban elterjedt a finnugor eredetű magyar nyelv használata, olyan közösségekben is, amelyek korábban feltehetően más nyelvet beszéltek, annak ellenére, hogy népességcserére nem került sor. A magyar nyelvnek az ilyen feltételezhető széles körű elterjedése a magyar etnogenezis egyik legrejtélyesebb kérdése. Általában a kutatók olyan példákból indulnak ki, mint a török nyelvű bolgárok vagy az északi germán varégok elszlávosodása, amely minden bizonnyal annak tudható be, hogy a kisebb létszámú török, illetve germán nyelvet beszélő katonai elit egy nagy tömegű szláv népességre települt rá, így idővel rákényszerült, hogy átvegye annak nyelvét. Ennek nyomán sok kutató kereste és keresi azt a nagy létszámú finnugor nyelvet beszélő magyar népességet a Kárpát-medencében, amelyre a – leginkább valamilyen török nyelvet beszélő – honfoglaló elit, többek között maguk a jobbára török eredetű neveket viselő Árpádok is rátelepülhettek. A probléma ezzel az elmélettel elsősorban az, hogy Árpád hódítását megelőzően a Kárpát-medencéből még véletlenül sem tűnnek fel finnugor-magyar eredetű szavak sem a személynevek sem a helynevek között pl. a Karoling forrásokban. A különböző avar-kori rovásírásos feliratok nyelve pedig hitelesen nem azonosítható. A 10. századtól azonban már egyre növekvő számban jelennek meg először a magyar eredetű személy és helynevek majd a 11. században már egész szövegrészek is erről a területről. A bolgár és orosz analógia is sántít egy fontos szempontból: míg ott az idegen katonai elit egy többé kevésbé egységesen szláv nyelvet beszélő népességre települt rá, addig a Kárpát-medencében minden jel arra vall, hogy már 900 előtt is, de még utána is jó ideig egy nagyon sok apró részre töredezett, soknyelvű népesség élt, amely különböző török, germán és szláv nyelveket beszélt. Egy ilyen séma sokkal inkább a magyar etnogenezis egy korábbi korszakában, a Dél-Ural vidékén képzelhető el, ahol a helyi ugor népességre egy északra vándorló bolgár-török elit telepedett rá, talán valamikor a 7-8. században, majd átvette annak nyelvét. A Kárpát-medencei magyar etnogenezis modellje sokkal inkább az újkori gyarmatosítások nyelvtörténeti sémáira emlékeztet: Amerikára, Indiára, Afrikára, ahol a kis létszámú hódítók, akik a régi törzsi egységeknél sokkal nagyobb politikai egységeket hoztak létre, a saját nyelvüket a sok helyi, egymással korábban nem is okvetlenül érintkező nyelvi közösség felett, közvetítő nyelvként honosították meg sikerrel, olyannyira, hogy azok használata még az általuk kreált gyarmatok megszűnését is túlélte. A magyar talán ilyen közvetítő nyelvként terjedhetett el a soknyelvű Kárpát-medencében, de mivel a magyar uralom itt több évszázadon át fennállt, lassan elkezdte kiszorítani a kis helyi közösségek nyelveit is. 

Ám ha azt is gondolnánk, hogy az Árpád-korban sikeresen lezajlott magyar etnogenezis, azaz a magyar nép születése napjainkig meghatározza az ország lakosságát, gondoljunk azokra a nagy válságkorszakokra, amelyek jelentősen megbolygatták a Kárpát-medence lassan kialakult etnikai képét. A tatárjárás emberveszteségét csak becsülni lehet, de az biztos, hogy a Tisza-Duna köze szinte elnéptelenedett, ahogyan Erdély területén is megritkult a népesség. Utóbbit az újlatin nyelvet beszélő román pásztorok és magyar nyelvű székelyek betelepítésével igyekeztek ellensúlyozni, míg az előbbi területre török nyelvű kunokat és jászokat költöztettek be.

A következő nagy „népességcserére” a török korban került sor. A háborúk elől elmenekülő, jobbára magyar nyelvű népesség helyét az ország közepén, az Oszmán fennhatóság alatti területen, a Balkánról feláramló, elsősorban különböző délszláv nyelveket beszélő népcsoportok foglalták el, míg a hódoltság határain kívül, például Erdélyben, vagy Észak- és Nyugat Magyarország korábban ritkán lakott erdős hegyvidékein jelentősen megnövekedett a lakosság száma, és a jövevények jelentős része az ország közepéről érkező magyar volt, de számos horvát is új hazát talált ezeken a vidékeken. A török kiűzése után újra átalakult az ország etnikai térképe: a szétdúlt egykori hódoltsági területről a délszláv lakosság jó része elmenekült, más részét a visszatérő magyarok pusztították vagy űzték el. Számos forrás – írott és régészeti egyaránt – igazolja, hogy a kurucok valóságos népirtásokat rendeztek az itt marad délszláv lakosság körében, ami újabb tömegeket késztetett menekülésre. A kiürült földekre aztán nyugatról, északról és délről egyaránt érkeztek új bevándorlók. Míg főleg a déli határvidéken az oszmán kor óta ott élő, vagy a kurucok elől északabbról menekült, császári szolgálatba állt szerbek telepedtek le. A 18. századi újabb balkáni török előre nyomulás elől újabb szerb és más délszláv csoportok menekültek Magyarországra. Ezeknek a koraújkori nagy népvándorlási hullámoknak az egyik mellékhatása volt az is, hogy a török után beköltöző telepeseknek semmilyen érzelmi kapcsolatuk nem volt a már romos, de többségükben még álló középkori Magyarország épületeivel, azokat „török templomnak, várnak, sáncnak” stb. tartották és így lelkiismeretfurdalás nélkül, szinte az utolsó kőig elhordták az egykor virágzó középkori Magyar Királyság épített emlékeit. 

A dicső múlt keresésének romantikus eszméje azonban így is hatni kezdett a 19. században. Ez a nacionalizmus születésének kora, amikor a tömegek „ráébredtek” hovatartozásukra és Európában megszülettek a ma ismert nemzetek. Nem spontán folyamatról volt persze szó, hiszen a 19. századi, modern államok már nem a középkori hűbéri minta alapján szerveződtek, így hatalomgyakorlóknak szükségük volt az emberek, csoportok közti újabb kapocsra. Ez elsősorban a nyelv lehetett, amelyet a nyelvújítások korában mindenütt szinte újra kellet alkotni, hogy erre a célra megfeleljen. Ez az a gondolkodásmód, amely napjainkban is meghatározza az európai társadalmakat, így a miénket is.

Mi és ki hát a magyar? Még csak sok történelmi ismeret sem kell hozzá, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy „az, aki annak mondja magát”. Ha ismerjük a Kárpát-medence történetét, rájöhetünk, hogy ez a vidék legalább annyira a „népek olvasztótégelye” volt, mint például az Amerikai Egyesült Államok. Igaz, itt több mint egy évezred alatt zajlott le mindaz, ami ott szűk három évszázad alatt. Ebben az olvasztótégelyben évezredek alatt folyamatosan változott az itt élő nép, amely történetének utolsó évszázadaiban a magyar nevet viselte. Az a szemlélet pedig, amely egy, a honfoglalás, vagy akár a bronzkor óta töretlenül követhető történet, Ázsiában és Európában sok ezer kilométert ide-oda vándorló, de közben lényegében sohasem nem változó szereplőiként tekint a magyarokra, nem a történettudomány, hanem a mesék világába tartozik.  

 

Szerkesztőségi jegyzet

2022.01.19


Fontosabb kulcsszavak

Aba Sámuel (1) adókedvezmény (1) Al-Duna (1) államalapítás (3) állapotjelentés (3) alsóvár (2) Andrássy-család (2) antropológia (1) apátsági templom (8) Apátúr ház (1) Aquincum (7) Aquincumi Múzeum (17) aradi vértanúk (1) Aranymonostor (2) Archaeolingua Alapítvány (1) Árpád-kor (1) ásatás (17) átadás (2) Ausztria (1) avarok (4) Balassa Bálint Múzeum (1) Bálint Marianna (1) barokk (1) Báthori (1) Bebek (1) bemutatás (3) Beszédes József (1) BME (1) Bocskai (1) bontás (2) Bortemplom (1) bővítés (1) Brigetio (1) BTM (17) budai vár (5) Budapesti Régészet (2) Budapesti Történeti Múzeum (23) búvárrégészet (1) Buzás Gergely (10) ciszterci (2) ciszterna (1) civilek (1) Csepel (1) Csillag erőd (1) Csontváry (1) Czoma László (1) Dalmácia (4) Dobó István (1) dokumentáció (1) dombóvári vár (1) drón (2) egri vár (1) együttműködés (1) életveszély (2) elhunyt (5) előkészítés (1) első világháború (2) emlékmű (2) emléktábla (1) Építészettörténeti és Műemléki Tanszék (1) Erdély (1) Erdélyi bástya (2) erdélyi fejedelemség (1) Erzsébetváros (1) Europa Nostra (3) Év Kiállítása (2) Év Múzeuma (2) falkép (9) falkutatás (7) falukutatás (1) famaradvány (1) Fejérdy Tamás (1) fellegvár (1) feltárás (52) feltárás (1) felújítás (35) felújítás (1) Fenékpuszta (1) ferences templom (1) ferencesek (1) Festetics (1) Floralia (3) földrengés (1) földvár (2) Ford (1) Forster Központ (2) freskók (5) FUGA (1) füleki vár (6) Galamb József (1) genetika (2) gepidák (2) Gödöllői Királyi Kastély (2) Görgei (1) gótika (2) Gótikus út (3) gőzmozdony (1) Grassalkovich (1) hadi régészet (1) hagyományőrzés (6) Hajdúsági Múzeum (1) halomsír (1) halomsír (1) Határeset (33) határon túl (1) határon túl (29) Házsongárd (1) Helikon (1) helyreállítás (14) helytartói palota (1) Herman Ottó Múzeum (1) honfoglaló (2) honfoglalók (5) Horvátország (3) Hunyadi János (1) I. András (1) I. Géza (1) ICOMOS (13) ICOMOS-díj (4) II. András (1) II. Rákóczi Ferenc (3) indóház (1) ipari örökség (1) ispánság (1) Istvántelki Főműhely (1) jáki templom (3) Janotti Judit (1) járvány (3) játék (1) Jósa András Múzeum (1) Kálmán Peregrin (1) kályha (1) kályhacsempe (1) kaputorony (1) Karoling (1) kastély (4) kastélypark (3) katolikus templom (1) kegyhely (1) kelta (1) kiállítás (21) kincs (1) kincslelet (2) királyi palota (5) királysír (11) királytemetkezés (13) Kiscell (1) Kisnemesi Otthonok Országos Találkozója (1) kivándorlás (1) Klissza (1) kocsis temetkezés (1) KÖH (2) kolostor (6) Komor Marcell (1) KÖN (2) konferencia (1) Konok Tamás (1) könyv (2) könyvbemutató (3) korona (2) Kovács Olivér (1) középkor (4) Közkincs-kereső (4) Közlekedési Múzeum (1) közösségi régészet (1) Krasznahorka vára (1) Kulturális Örökség Napjai (3) Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (2) kúria (1) kút (1) kutatás (13) kútház (1) kvíz (2) Láng Orsolya (1) Lassányi Gábor (1) látogatóközpont (2) látványsétány (1) Lechner Tudásközpont (1) Légből kapott (2) légifotó (2) legolvasottabb (2) lelet (1) Liget Projekt (1) Lóvasút (1) Luxemburgi Zsigmond (1) magazin (1) Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (3) Magyar Károly (1) Magyar Nemzeti Múzeum (4) Magyar Régész Szövetség (1) Máré-vár (1) Martin Opitz Kiadó (1) Mátyás Király Múzeum (10) Mercedes-gyár (1) Mezős Tamás (2) migráció (1) Mithrász (2) mohácsi csata (2) Mór püspök (1) mozaik (2) műemlék (12) Műemlékek Ideiglenes Bizottsága (1) műemlékem.hu (1) műemléki világnap (7) műemlékvédelem (19) Műemlékvédelmi Nyári Egyetem (1) Műemlékvédelmi Szakmérnöki tanfolyam (1) muhi csata (1) műtárgy (1) műtárgy (1) múzeum (8) múzeumbarátok (1) Múzeumok Éjszakája (4) Múzeumok Majálisa (1) Múzeumok Majálisa (2) Nagy Gergely (3) nagyberuházás (1) Nagyváradi vár (1) Nándorfehérvári diadal (1) Nemzeti Hauszmann Program (1) Nemzeti Kulturális Alap (3) Nemzeti Vár- és kastélyprogram (1) népi építészet (8) Népi Építészeti Program (7) népi műemlék (13) népvándorlás (3) NÖF (1) nógrádi vár (1) Novigrad (1) Óbudai Kult. Éj (1) ókeresztény (1) Olimpia Hotel (1) Olof Palme-ház (1) oltár (1) omlás (1) Örökségvédelem Kollégiuma (2) Orseolo Péter (1) őskor (3) őslény (1) ostrom (3) palánk (1) paleontológia (1) pálos (1) Palotajátékok (1) pályázat (5) Paszternák István (3) Példaadó műemlékgondozásért díj (1) Pétermonostora (1) pincerendszer (1) posta (2) premontrei (5) Pulszky Társaság (1) Ráday Mihály (1) Rákóczi (1) református templom (3) régészet (20) Régészet Napja (1) Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság (1) rekonstrukció (8) rendezvény (5) reneszánsz (1) RepTár (1) reptér (1) restaurálás (10) Rezi Kató Gábor (1) rom (1) Római Fesztivál (1) római kor (6) Rómer Flóris Múzeum (1) Rómer Flóris Terv (4) romkert (2) romkonzerválás (2) Sághi Attila (3) Salamon-torony (3) sánc (1) Sándy Gyula (1) Savaria (1) Sibrik-domb (1) Sine Metu (1) sírbolt (1) síremlék (1) sírépítmény (2) sólyi templom (1) szarkofág (2) szarmaták (2) szecesszió (2) Széchenyi (1) székesegyház (1) Szent László (1) Szent Margit (1) Szent Mihály plébániatemplom (1) szentély (1) Szepesség (1) Szépművészeti Múzeum (1) Szerbia (1) Szigetvár (1) szkíták (2) szobor (1) szülőház (1) tájház (1) tájrégészet (1) tanösvény (2) tatárjárás (1) Teleki László Alapítvány (16) település (2) temetkezés (5) temető (7) templom (3) templom (5) templomrom (1) terepbejárás (1) teszkulcs (3) teszt, valami (1) Tomka Gábor (1) török fürdő (1) török kor (4) Tóth Zsolt (1) tűzvész (2) váci vár (1) vajdaság (1) vár (8) Varga Kálmán (2) Varga Mariann (1) Várkapitányság (2) Várkert bazár (1) Várkert kioszk (1) várkutatás (5) vármúzeum (6) városfal (1) Városliget (1) vaskor (2) vasút (1) veszély (1) Világörökség (3) víz alatti régészet (2) vonat (1) Wilhelm Gábor (3) Wittinger Zoltán (1) Ybl Miklós (1) Zelemér (1) Zrínyi (2) Zrínyiújvár (1) zsinagóga (1)