Száznegyven éve már majdnem összeomlott a zágrábi székesegyház

A nyugaton álló neogót toronypár jelenleg is restaurálás alatt álló déli tornyának csúcsa omlott le a vasárnap reggeli horvátországi földrengés során. A 108 méter magas torony keresztje is letört és lezuhant. Nem csak a katedrális, de több más zágrábi épület, így a horvát parlament is megsérült. Az első földmozgást reggel 6 óra 24 perckor mérték Zágráb térségében, az erőssége a Richter-skála szerint 5,6-os volt. Ezt még hat rengés követte délelőtt tízig. A földrengést Magyarországon is érezni lehetett.

Száznegyven évvel ezelőtt, 1880. november 9-én egy ennél is súlyosabb, 6,3-as erősségűre becsült rengés már komoly veszélybe sodorta a Mária Mennybevitele Székesegyházat, amelyet éppen ekkor kezdtek átépíteni, miután 1878-ban megbízták Friedrich von Schmidtet, a neves építészt és műemlékes tervezőt, a többi közt a bécsi Stephanskirche és a pécsi székesegyház megújítóját a zágrábi katedrális helyreállításával. Schmidt – aki Steindl Imre és Schulek Frigyes mestere is volt – a tervek felvázolása után a helyszíni munkát és a részleteket tanítványára, Hermann Bolléra bízta, akinek nagy szerepe volt a kataklizma után a székesegyház megmentésében. A földrengés következményeként ugyanis beomlott a szentély boltozata, megrepedtek a falak és az egyik torony, valamint a leírások szerint sok sír felnyílt, ami nyilván azt jelenti, hogy elmozdultak a sírkövek. Bollé először a statikai problémákat oldotta meg, majd kezdetét vette a neogót átalakítás, amelynek a végső epizódjaként negyedszázaddal később a székesegyházat övező várfalat egy részét, egy tornyot és érseki könyvtárat lebontották, hogy nyugat felől megnyissák a tér felé és láthatóvá tegyék a teljes homlokzatot.

A zágrábi székesegyház ugyan nem tartozik a legnépszerűbb magyar turistacélpontok közé, azonban sok szállal kötődik hozzánk. A kora középkori horvát állam a 10-11. században igyekezett a római kori keresztény hagyományokra is építeni, azonban nem a sisaki (Siscia) püspökséget újították fel, amely a 6. században szűnt meg, hanem Dalmáciában, a horvát királyokhoz inkább kötődő területeken igyekeztek újat alapítani. A helyzet a fiúörökös nélkül elhunyt Zvonimir király halálával változott meg gyökeresen, hiszen özvegye, Ilona I. (Szent) László magyar király testvére volt, aki ezen a jogon igényt tartott a horvát trónra. I. László 1093-94-ben alapította meg a zágrábi püspökséget, immár a magyar egyházi szervezet részeként, vagyis Esztergomnak alárendelve. Ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben ő nem tudta meghódítani Horvátországot, erre csak Könyves Kálmán uralkodása során került sor.

A zágrábi székesegyház építésére feltehetően csak László halála után kezdődött el, hiszen a mai épület helyén egy 10. századi alapítású bencés kolostor állt, kezdetben annak a temploma lehetett a püspöki főtemplom. A mai katedrális közvetlen elődjének építése hosszú ideig tartott, 1217-es felszentelésén jelen volt II. András király is. 1242-ben a tatárok felégették a templomot, utódja 1284-ben készült el, immár gótikus stílusban. A nagy gótikus átépítésre 1356 és 1499 között került sor, ez az épület tömegében már nagyrészt megegyezett a ma láthatóval. A 17. században kétszer is leégett, néhány részletét reneszánsz stílusban építették újjá. A belsejét ezt követően barokkizálták. 

Bár nem tartozik a székesegyházhoz közvetlenül, mellette áll a püspöki palota, amelynek építészettörténetileg legfontosabb része a Szent István-kápolna. István püspök a tatárjárás után, a 13. század közepe előtt építtette. A székesegyház újjáépítésére csak a kápolna (mint ideiglenes püspöki magánegyház) felépítése után került sor. A két boltszakaszos, keletelt, tíz méter hosszú és hét méter széles kápolna a város legrégebbi épülete, amely (ugyan befoglalva az érseki palotába), ma is középkori formájában áll, legalábbis, ami a belsőt illeti. Az erődítésbe a 16. században foglalták be, ekkor falazták be rózsaablakát is. A belsejét díszítő kifestés egy része még a 13. századból, István püspök korából származik. Az 1350-es években itáliai mesterek a boltozatot és az északi falat festették ki. A barokk korban a falakat új kifestéssel látták el, a középkori emlékek az 1950-es években folytatott helyreállítás során kerültek elő.

A kápolna belső tere a magyarországi középkori díszítőművészet fontos emléke, amely sajnos – szemben a katedrálissal – általában nem látogatható.