Tömegturizmus: a bántalmazó kapcsolat

Hátulról néha meglöknek kicsit, haladnék én, persze, de előttem az emberek akár a fejüket vesztett halacskák a konzervdobozban, olyan szorosan állnak, hiszen megtorpant az idegenvezetőjük is, aki magas és monoton hangon magyaráz, roppant kellemetlenné téve a tömeg egyébként is bántó zsongását. Végre átnyomakszom közöttük, odébb persze folytatódik a tömeg, de van egy lélegzetvételnyi idő, legalább egy pillantást vethetek a mellettem magasodó szarkofágra és az azt koronázó szobrokra. Egyáltalán nincsenek jámbor gondolataim itt, Nepomuki Szent János sírjánál.

Mindenesetre a szent közelsége legalább abban segít, hogy amikor kijövök a Szent Vitus székesegyházból – persze ismét tülekedve kicsit – már tudom, hogy Prágával kapcsolatban miről is akarok írni. Valószínűleg túl sok volt évtizedeken át az Aranyváros, meg a Csehország ékköve, meg persze az egyszer neked is látnod kell – az egyébként rendkívül pozitív propaganda mostanra már túlméretes, mérgező gyümölcsöt hoz. Néha aprószemű eső szitál, a székesegyház bejáratához vezető sor pedig már több mint száz méteresre hízott. A csoportok többsége a távol-keletről érkezhetett, ha esik, ha fúj, fel kell keresni mindent, ahová szól a jegy, haladjunk, kérem. Nincs itt semmi látnivaló! Vagy van? Szerintem egy részük azt se tudja, milyen országban van éppen. Futószalagra terelt emberek ezrei hömpölyögnek át a történelmi tereken, érdemes lenne kiszámolni, mekkora pára- és széndioxid-terhelésnek teszik ki a falakat, s ahol vannak, a falképeket.

Pedig a várnegyed még hagyján, az igazi turistapokol az Óváros. Az Orloj előtt ugyanúgy furakodni kell, mint a Szent Vitusban, hogy a tér túloldalára érjek. Legalább ötszáz ember várja türelmesen az óra ütését, sokan közülük háttal a városháza tornyának, kezükben felemelt telefonnal, hiszen szelfire készülnek. Vagyis arra a „fotográfia” műfajra, ami magát az exponálót helyezi a világ közepébe és minden mást csak díszletté silányít. Ehhez vajon miért kell utazni? – egy poszter a háttérnek tökéletesen megfelel.

Félreértés ne essék, nem először fogadott tömeg, amióta több mint két évtizede az örökségvédelemmel foglalkozom. Azt is tudom régóta, hogy sok helyszínen tarthatatlan a helyzet. Olyannyira, hogy van, ahol már évekkel korábban léptek is – Dubrovnikba beléptetőkapukon keresztül, szigorú létszámkeretet betartva vezet az út, aki Velencét akarja megcsodálni, az pedig a sétáért belépőjegyet fizet. Spanyolországban már tüntetnek a tömegturizmus ellen, jogosan attól félve, hogy az érkező tömegek élhetetlenné teszik a városokat – vagyis éppen a lényege vész el annak, amiért egyetemes értékként kezeljük őket. Az ausztriai Hallstatt is igyekszik kívül rekeszteni a városkán a látogatók egy részét, akik közül nem kevesen a Jégvarázs című Disney-produkció hangulatát keresik (ahogy Dubrovnikba sokan A trónok harca miatt érkeznek). Kiotó gyakorlatilag elesett, lépni alig lehet és ha a napokban történetesen nem Prágába, hanem Rómába utaztam volna, még több szent sírjánál támadtak volna legalább ennyire dühödt gondolataim.

A Covid némi haladékot adott a legnépszerűbb célpontoknak, azonban a korlátozások eltörlését követően minden korábbinál nagyobb tömegek kerekednek fel szerte a világban. Az UNESCO világörökségi listájára az eredeti gondolat szerint a veszélyben lévő helyszíneket vették volna fel, ez csak később bővült ki azzal, hogy az egyetemes értékeket gyűjtsék össze. Az egyre hízó lista már csaknem 1200 helyszínt tartalmaz, gyakorlatilag egy turisztikai bakancslistává vált – több esetben pedig a helyszínen élők halállistaként érzékelik. Mivel a turizmusban hatalmas pénz van, a helyszíneken élők egy része is jól keres rajta, a folyamatos növekedés megállíthatatlannak tűnik.

A természeti és épített örökség pedig gyakran sorvadni kezd a látogatók hada miatt. Remélhetőleg egyre többen jönnek rá, hogy persze, kell a pénz, de nem mindenáron.

Ez olyan hely, amit mindenkinek látni kell! – hangzik el gyakran a hamis szlogen.

Mondják ki: nem, nem kell mindenkinek.