Nemzetiszín szalag a feledés ellen

Több mint két évtizede foglalkozom az épített örökség felfedezésének, fenntartásának ügyével. Mindig kerültem a szubjektív szempontokat, azonban – talán a korral egyre szentimentálisabbá válva – leginkább a Határeset, vagyis a határon túli, magyarsághoz kötődő emlékeket összegyűjtő adatbázis kapcsán újabban felülbírálom korábbi szakmai szempontjaimat. Minél nagyobb távolságra utazunk el ugyanis a jelenlegi határtól – akár földrajzi, akár kulturális értelemben – egyre inkább érzelmi alapúvá válik az egyes emlékekhez való kötődés, hiszen bármilyen más érdemi eszközeink csökkennek, olykor szinte elenyésznek.

Tipikusan ilyen hely az Isztria déli partvidéke. Keleten Fiume városa nyitja, amelynek ugyan már a középkor óta voltak magyar gyökerei, majd Mária Terézia 1776-ban Magyarországhoz csatolta, s 1779-ben az országhoz tartozó „külön testként” (corpus separatum) ismerte el. Ezek után magyar kormányzó állt Fiume élén 1918-ig. Ez a kereskedelmi kikötőváros volt az adriai magyarság legfontosabb centruma a mellette kiépülő Abbáziával, az arisztokrácia kedvenc nyaraló- és gyógyulóhelyével. Nyugat felé haladva a félsziget csúcsán Póla (Pula) városát találjuk, amely az osztrák-magyar haditengerészet legfontosabb bázisa volt. Természetesen itt is élt magyar kolónia, a tengerészek közt magyarok is voltak, azonban ez a terület már közelebb volt mindig Itáliához, mint a Kárpát-medencéhez.

Ilyen távolságban elvékonyodnak a Magyarországhoz fűző szálak. Különösen, hogy immár több mint egy évszázada megszűnt minden magyar befolyás a térségben. Idővel pusztuló épített, tárgyi emlékek maradnak, amelyeken – ha van – lassan olvashatatlanná kopik a felirat. Ezeknek a felismerése, emlékként megőrzése lehet az maximális cél, amelyre egy magánembernek lehetősége nyílhat.

A pulai Császári és királyi haditengerészeti temetőben tavaly jártam először, cikket is írtam a történetéről. Örömmel láttam, hogy néhány évvel korábban a Vasi k.u.k matrózok Hagyományőrző Csoport tagjai nemzetiszín szalagokat kötöttek a magyar sírkövekre. Sajnos a szalagok akkorra már megfakultak, ezért – és itt jön a szentimentalizmus – elhatároztam, hogy legközelebb új szalaggal érkezem. A legközelebb most jött el, s a családom hathatós segítségével megkerestük a magyar elhunytak sírköveit, amelyekre új szalagokat kötöttünk. Ezzel persze nem tettünk semmit az állapotuk megőrzéséért, de legalább megkönnyítettük azok dolgát, akik a jövőben a magyar vonatkozásokat keresik ebben a sírkertben – még ha a temető nem is tartozik a város leglátogatottabb turistacélpontjai közé. A tavalyinál egyébként jobb volt a helyzet, hiszen friss, legfeljebb néhány hónapos koszorúkat találtunk a temető főbejáratánál álló emlékkövön és a központjában lévő emlékműn is, bár itt a magyar zászlót szívesen láttam volna egy oszlopon.

A maradék nemzetiszín szalag pedig bekerült az autóm kesztyűtartójába. Jól fog ez jönni máshol is, hiszen ahogy egy éve is írtam: ezeknél leginkább a távolság és a feledés pusztít, tenni ellene pedig nem is olyan nehéz.