
Itt tántorgott ki Amerikába több százezer magyar
Bár a kivándorlás Magyarországról az Amerikai Egyesült Államokba már a 19. század derekán megkezdődött, hiszen az első emigránsok a vesztes szabadságharc katonái voltak, igazán az 1880-as évek elején vált számottevővé. Ekkor kezdett az ország északkeleti részén, a Felvidéken élők egy része új hazát keresni magának - Sáros, Szepes, Zemplén, Abaúj-Torna, Bereg, Borsod, Gömör-Kishont és Ung vármegyék esetében rövidesen komoly problémává vált a kivándorlás, amit vármegyei szinten rendeletekben igyekeztek szabályozni, vagyis lehetőség szerint nehezíteni. Ekkor az útra kelők kisebb része volt csak magyar, a többségük tótnak vallotta magát.
Az első kivándorlók többsége nem akart végleg letelepedni a tengerentúlon, a tervük általában az volt, hogy ott pénzt gyűjtve hazatérjenek és földet vásároljanak, hogy el tudják tartani családjukat. Az ismert adatok szerint azonban az egyébként négy szakaszra osztott migráció során átlagosan csak legfeljebb negyedük vándorolt vissza.
Pontos számot nem lehet mondani, hányan indultak el a történelmi Magyarország területéről szerencsét, vagy új hazát találni, hiszen az adatok némiképp ellentmondóak. A nagy európai kikötők 1871 és 1913 között összesen 2 millió 29 ezer 13 főt számoltak, míg az USA bevándorlási hivatalai 1 millió 815 ezer 117 személyt regisztráltak. Az ellentmondást talán némiképp oldja, hogy az utazók 20-25 százaléka többször is nekiindult a tengerentúlnak.
A 19. század végére, a 20. század elejére folyamatosan nőtt a kivándorlók száma, 1903-ban már meghaladta az évi 100 ezer főt, hiszen ekkorra már az Alföldről is nekiindultak a családok. Érdekes módon a kivándorlás Budapestet alig érintette, a megélhetési gondokra a vidék lakossága nem talált orvosságot. A magyarok többnyire az Egyesült Államok iparilag fejlett keleti államaiban telepedtek le. Clevelandben 1893-ban nyílt meg az első magyar iskola és talán ennek is köszönhető, hogy a városban a számottevő magyar közösség sokáig egy tömbben maradt. Bár a „tejjel, mézzel folyó” Amerikából érkező hírek sokakat késztettek a kivándorlásra, különösen a 19. század végén jelentős szerepet játszottak a buzdításban az ügynökök, akik többnyire megbízásból vadásztak az olcsó munkaerőre.
A történelmi Magyarország vezetése ugyan felismerte a kivándorlás problémáját, de érdemi választ nem adott rá. Jobb híján elsősorban arra törekedtek, hogy jogszabályok, törvények közé szorítsák a folyamatot. Ennek része volt a Kivándorló szálloda felépítése a fiumei kikötőben, hiszen így legalább pontos kimutatást lehetett vezetni az országot elhagyókról.
Fiume a 20. század elejére Európa tizedik legnagyobb kikötőjévé vált, amit vasútvonal kötött össze Budapesttel, természetesnek tűnt tehát, hogy ide tereljék a Magyarországról távozókat. A Kivándorló szálloda 1905-ben épült fel Zielinski Szilárd (a magyar vasbeton építészet kezdeteinek egyik legnagyobb alakja) és Ray Rezső Vilmos közös alkotásaként. A háromszintes, 160 méter hosszú épület díszítőmotívumaiban a szecessziót idézte, míg tömegkialakítása már a kezdődő modernizmus jegyében fogant. Nem csupán szálloda volt, ahová egyszerre több mint ezer vendéget lehetett elszállásolni a behajózásra várva, hanem betegszobák, fertőtlenítő helyiségek, jegyiroda is helyet kapott benne. A szállodai részbe csak azok jutottak be, akik átestek az egészségügyi ellenőrzésen. A vonat szinte a bejáratig vitte a kivándorlókat, s a kikötőt is egy kisebb sétával el lehetett érni, vagyis az épület szinte zárt rendszerben működött.
1905-től évi hatvanezer vendég fordult meg benne, ám az 1910-es évek elején már alábbhagyott a kivándorlás hevessége. A világháború alatt szinte szünetelt, majd a háborús évek után, amikor az Egyesült Államokban már érzékelni lehetett a gazdasági visszaesést, 1921-ben és 1924-ben megszigorították az országba való beutazást, utóbbi kvótákat határozott meg, hogy egy-egy kontinensről hányan érkezhetnek az USA-ba. Amerika a magyarok számára bezárt.
A Kivándorló szálloda így a működése alatt 350-450 ezer magyar utazását tette lehetővé. Eredeti funkcióját elvesztve előbb kereskedelmi-, majd a második világháború után ipari célra használták. A bombázások során jelentősen megsérült. Ma is vannak benne irodák és raktárak egyaránt, de egy része üresen áll. Eredeti építészeti értékeit jórészt elvesztette, bár a két szélső tömbjét felújították a közelmúltban. Megkopottságával mégis mementója egy olyan korszaknak és társadalmi jelenségnek, amelyet egyetlen európai nemzet (így a magyar sem) sorol a történelme legdicsőbb lapjaira.
(A cikk elkészítésében Szondi Anikó és Seres Alíz Ivett Tengerentúli magyarok, valamint Sallai János A ki- és bevándorlás magyar szabályozása a 20. század elején című tanulmánya volt segítségemre)
Fotó, szöveg: Kovács Olivér
Képgaléria a cikkhez

Kapcsolódó határon túli objektum a Határeset adatbázisából
Fontosabb kulcsszavak
Kapcsolódó cikkek
