Száz éve lett fogalom Doberdó
Redipuglia, az olasz kisváros nyugati részén emelkedik a Sei Busi hegy, s annak lankáján az a monumentális, huszonkét – egyenként csaknem emeletnyi – fokból álló márványlépcső, amely a világ egyik legnagyobb katonai emlékműveként ismert. Olaszok tízezrei keresik fel minden évben a roppant síremléket, amely több mint százezer katona hamvait őrzi: több mint egyharmaduk név szerint is ismert. A hatalmas, Presente néven is ismert, 1938-ban, Mussolini idejében emelt, piramisra emlékeztető lépcsősorral szemben a világháborús múzeumot és a Colle Sant' Elia emlékparkot találjuk, amelyet a hatvanas években alakítottak ki a legkorábbi haditemető helyén. A látogatók lelkesedése elismerésre méltó, csapatostul másszák meg mindkét hegyet, látható, hogy az elesettek emlékét őrző hagyomány Olaszországban még a mindennapok része.
Szerényebb, de talán éppen ezért szomorúbb hangulatú alig egy kilométerrel odébb a polgári sírkert mellett létesített osztrák-magyar katonai temető. No és persze az érintettségünk miatt is – a temetőben 2550 ismert és 12 ezer ismeretlen katona nyugszik: magyarok, szlovének, osztrákok. A két világháború tapasztalataiból született filozófia szerint a halálban minden katona egyenlő, így a Cimitero militare austro-ungerico szépen rendben tartott sírkert, s mivel a sírköveken jó néhány magyar név olvasható, itt is ott is nemzetiszín szalagok törik meg a kövek monotóniáját. A hivatalos és szervezett megemlékezőkön túl turisták és leszármazottak is látogatják a temetőt.
Ha kilépünk a sírkert kapuján, szemben velünk, északi irányban emelkedik egy hegyvonulat, tetején a doberdói fennsíkkal. Bár már előző évtől dúltak itt harcok, valóságos mészárszékké száz esztendővel ezelőtt, 1916 augusztusában vált, amikor a VI. isonzói csatában a csaknem háromszoros létszámfölényben lévő olasz csapatok frontális támadást indítottak északon Görz város elfoglalására, s tőle délre a doberdói fennsíkon, hogy bevegyék a teljes isonzói völgyet. A ma már Szlovéniához tartozó várost sikerült elfoglalni, Doberdó térségében mintegy öt kilométert nyomultak előre. Az átfogó hadművelet során olasz oldalon 51 ezren haltak meg, míg az osztrák-magyar erők 40 ezer embert vesztettek. A hónap végén Németország hadat üzent Olaszországnak.
A cikket a fotók alatt folytatjuk!
Doberdó híre hamar elért Magyarországra, hiszen a háború harmadik évében a lelkesítő szólamok már nem tudták elfedni, mekkora tragédiák történnek a frontokon, milyen véráldozatot követel a háború. A lakosság érzékenysége is megnövekedett, miután a hátországban fogyni kezdtek a tartalékok, a hadigazdaság pedig mind több civil életét keserítette meg. Amikor fogyni kezdett a cukor, a liszt, átélhetőbbé váltak a messzi frontokról érkező hírek is. Így Doberdó hamar a pusztulás, szenvedés megtestesítője lett a köztudatban.
Ha ma bejárjuk a fennsíkot, többnyire érintetlennek tűnő, békés környezet fogad, talán a mi Bükk-fennsíkunkhoz hasonló hangulattal. Kis odafigyeléssel azonban megtaláljuk az évszázados sebeket: lövészárkok maradványait, kiépített arcvonalakat. A kis ösvényeken katonai emlékhelyekhez, tábormaradványokhoz juthatunk. Az elesettek emlékét négy gúla is őrzi – a 4. gyalogezred hősi halottainak gúláját mindössze négy éve találták meg újra és két éve újították fel. A temetők azonban a fennsík lábánál vannak, hiszen a fennsíkon a sok szikla miatt lehetetlen volt sírokat ásni. Az elesetteket szekerekkel hordták le.
A legismertebb azonban talán a magyar kápolna Visintiniben. A hagyomány szerint maga IV. Károly magyar király választotta ki a helyét 1918-ban a telek hátsó részében, hiszen a környéken minden templom és torony a háborúnak esett áldozatul. A katonák építették, az év őszére lett készen, ekkorra azonban véget ért a háború, így nem szentelték fel. Raktárnak, romtárnak használták évtizedeken át, ám nem hordták széjjel, az udvarán időnként még miséket is tartottak. A megmentéséhez a Széchenyi Tudományos társaság látott hozzá, a felújítása után 2009-ben szentelték fel.
Manapság akár több napig is bolyonghatunk az Isonzó völgyében és a doberdói fennsíkon az első világháború emlékeit keresve. Hol olasz, hol szlovén földet járhatunk, ahol nemzetiségre való tekintet nélkül őrzik az áldozatok emlékét.
Határon túli emlékek a Határeset adatbázisában