Elment fehér
Néhány éven át sokat beszélgettünk a Messengeren. Saját bevallása szerint éjszakai bagoly volt, s örömmel látta, hogy még fent vagyok, ahogyan az ismerősei közül senki. Szóval csevegtünk, néha a magánéletünkről is (imádta a fiait és büszke volt rájuk), de többnyire a műemlékek, azok felkeresése, s a másokkal való megismertetése körül forogtak a párbeszédeink.
Öt évadon át volt velünk a műemlékkereső játékban, s nyugodtan állíthatom, hogy páratlan igényességgel készítette jelentéseit. Temérdek fénykép, részletes leírás. Ha valamiben bizonytalan volt, utána olvasott. Minden jelentéséből áradt a szándék, hogy az azt olvasót valóban beavassa az objektum történetébe, megértesse vele, miért fontos a fennmaradása. Hiába, tanár volt, s az maradt a tantermet elhagyva is.
Néha útvonaltervekről is szót ejtettünk. Lelkesen számolt be róla, hogy hová indul néhány napon belül. Busszal. Átszállásokkal. Gyakran elképedtem, milyen energia feszíti. Bár lelkes miskolci lokálpatrióta volt (még ha nem is ott született), sokat járta az országot. Néha egyedül, máskor társasággal. Ha az összegyűjtött tudásanyag szétfeszítette a jelentések kereteit, a Magazinba cikket írt. Néha korholtam, hogy sokat vállal, lassítson. Ó, csak egy kicsit fogom még ezt csinálni, aztán nem utazom többé ennyit, válaszolta, s lassan valóban elmaradtak az országjáró kalandok.
Lett helyette más, beleszeretett a református templomok festett fakazettáiba. Elkezdte dokumentálni ezeket. Egy időben hetente küldött képeket frissen felfedezett, új motívumokról.
Szóval sokat beszélgettünk, egy dolgot azonban sosem kérdeztem meg tőle. Hogy miért írja kis kezdőbetűvel a játékosnevét. Talán azt akarta sugallni, hogy az épített örökség hatalmas ügye mellett az egyén eltörpül, nem számít?
Pedig számítottál, s számítasz Margó. Nagyon is.
Írta Kovács Olivér