Leereszkedhetünk a budai vár eddig elzárt barlangrendszerébe

Borzsák Sarolta, a hétvégén indult túrák egyik vezetője az MTI-nek elmondta, hogy a föld alatti termekben és folyosókon a látogatók megismerhetik, hogyan alakultak át a természetes barlangok labirintusszerű pincékké, és hogyan hasznosították őket például borospinceként, börtönként vagy óvóhelyként.

Mint arról korábban a magazinban már beszámoltunk, a szakemberek becslése szerint a budavári pincék mindössze kétharmada lehet ismert napjainkban. A pincék története viszonylag jól ismert: a tatárjárás után IV. Béla elrendelte a jó védhető Várhegy betelepítését, amely az okleveles források szerint alig több, mint egy évtized alatt 1255-re lezajlott. A következő tatár ostromnak jól ellenálló város kiépítése kapcsán a mongoloktól érkező követ, Plano Carpini 1247-ben így foglalta össze az erődítésekre vonatkozó tanácsait: „Ha pedig egyes városokat és várakat meg akarnak erősíteni, elébb vizsgálják meg, milyen azok fekvése, legyen elégséges vizük és fájuk, és ha mód van rá a ki- és bejárást ne lehessen elzárni….Tároljanak több évre szóló élelmet” … „vájjanak titkos vermeket, és rejtsék bele termésüket, valamint egyéb holmijukat”.

Az utóbbi tanácsot ugyancsak megfogadták a vár első lakói is, felhasználva a természettől készen kapott adottságot, vagyis a hévizes kimosódások miatt a mésztufában létrejött üregeket. Már a 13. század második felében nekikezdtek kialakítani ezekből az első pincéket, többnyire raktározásra, boros hordók tárolására. Az elkövetkező évtizedekben már kezdett kialakulni a mai pincék rendszere – összesen három szinten, ahol a legalsó legtöbbször nem tartotta a telekhatárt, kifutott az utca alá. A pincékben kutakat fúrtak, míg a szellőzést aknákkal oldották meg. Ezzel együtt a többségük valószínűleg vizesedett, folyamatos karbantartást igényeltek.

A középkori pincék virágkorát a török kor törte meg. A megszállt Buda lakosságának nagy része lecserélődött, az üregek többségére nem volt szükség, hiszen a borfogyasztás is alaposan visszaesett. Akadtak persze aktívan használt részek is, például a Bécsi kapu tér, ahol több föld alatti folyosó fut végig, amelyekről feljegyezték, hogy a hódoltság idején a zsidó kereskedők áruraktára volt, majd az 1686-os ostrom alatt menedékhelyként szolgált.

Buda 17. század végétől kezdődő újjáépítése során nemcsak az épületeket hozták rendbe, hanem a hozzájuk tartozó pincéket is számba vették és hasznosították. Különösebb gondot ekkor még nem okoztak, csupán a 19. század vége felé, amikor több helyütt is megsüllyedt, illetve beszakadt a járószint. Különösen a mai Szentháromság tér okozott sok problémát, amely a középkorban Buda sűrűn beépített területe volt. A mai Szentháromság szobor környékén az egymás mellé épült, alápincézett házak a város töröktől való visszafoglalása során és után annyira romossá váltak, hogy a visszaépítésükre már nem került sor, a területet elplanírozták és kialakították a mai teret. 

Később a laza törmelékkel betöltött, nem kellőképpen tömörített középkori helyiségek, kút- és szellőző maradványok, barlangtermek süllyedni kezdtek, és így lehetőség nyílt feltárásukra és dokumentálásukra. 

Az 1870-es években, a Nagyboldogasszony-templom helyreállításakor, az épület déli oldalán, egy török kori melléképület elbontásakor öt méter mélységben több sziklaüreg maradványa került elő. Ekkor jegyezték fel a következőket: „A felfedezéskor az üregek nagyrészt víz által bemosott föld- és törmelék-réteggel voltak betelve. E rétegek felületén mintegy úszva különféle, többnyire csorbult edénykék találtattak, melyek a török korból származnak…” A kutatás során több csontváz, bronz könyvveret, lószerszám maradványa is napvilágra került.

„A vári pincék első komolyabb felmérésére is ezután került sor, mert sorra süllyedtek meg épületek elsősorban az északi részen, a lakók rettegtek és a mélyből felszivárgó bűzre, dohos, nedves levegőre panaszkodtak. Öt éven át igyekeztek pontosan felmérni a pincék, üregek elhelyezkedését és állapotát, azonban nem jutottak be valamennyi házba. A felmérést sem ismerjük teljes egészében, hiszen a nagyja elveszett. Jelenleg annyit jelenthetünk ki, hogy feltehetően a vári pincék, üregek kétharmadáról van valamiféle adatunk” - mondta el portálunknak 2016-ban Zádor Judit, a Budapesti Történeti Múzeum ma már nyugalmazott régésze, aki az 1990-es évektől vett részt a budavári pincék tudományos kutatásában. „Felszólították a vári lakosokat, hogy tömedékeljék be az általuk ismert járatokat, az építkezéseknél keletkező sittet azokba hányják be. Természetesen nem tudjuk, milyen arányban engedelmeskedtek az utasításnak.”

Némi nyugalom után a pincék miatt a következő pánik az 1930-as évek közepén tört ki, amikor a nyugati oldalon megcsúszott a Logodi utca irányába a várhegy széle. Ekkor bízták meg a pincék, üregek felmérésével és a helyzet megoldásával Kadić Ottokárt, a magyar barlangkutatás máig legnagyobb hatású alakját. Kadić hatalmas lendülettel látott hozzá a feladat megoldásához, pincék sokaságát tárták fel és tisztították meg, majd kapcsolták össze. A munka azonban hamarosan háborús felkészüléssé vált, ennek során az eddig feltárt Szentháromság utcai földalatti helyiségeket hozzákapcsolták az Országház utca nyomvonalán lévő pincékhez, így hatalmas óvóhelyet hozva létre.

„1983-ban ugyan megnyitották a Labirintust, azonban bebizonyosodott, hogy nagyon nehéz a karbantartása, vagyis az üzemeltetés nagy áldozatot kíván. Ezt azonban legalább ismerjük, nem úgy mint az egybenyitásból kimaradt, úgynevezett független barlangpincéket, amelyeknek csak egy részét lehetett megkutatni, állapotukat felmérni, a helyzetüket stabilizálni” - tette hozzá Zádor Judit.

A Szentháromság térről 2019 májusától induló, kétórás programot szerdánként és péntekenként szervezik meg, egyszerre legfeljebb 25 ember részvételével, a kirándulás 14 éves kortól ajánlott. A túráról további információk a www.dunaipoly.hu oldalon találhatók.