Fürdőnek hitték a helytartók palotáját

M. Ulpius Traianus császár (Kr. u. 98–117) uralkodása nyolcadik évében elérkezettnek látta az időt, hogy az addig egységes Pannonia provincia területét két részre ossza. Elhatározása mögött reális katonapolitikai megfontolások és személyes aggodalmak keveréke munkált. A birodalom előterében, a Danuvius (Duna) bal partján élő, különböző etnikumú és harcmodorú barbárokkal szembeni védekezés feladatának és felelősségének megosztása mindenképpen indokolt lépésnek tűnt. Másfelől történelmi leckék sora, sőt személyes tapasztalatai is óvatosságra intették a császárt az olyan mértékben agyonmilitarizált tartományok helytartóinak eltúlzott ambícióitól, mint amilyennek az osztatlan Pannonia is számított a századfordulón a maga öt legiojával és számos segédcsapatával.

A sajátos római térfelfogás szerint a Rómától távolabb eső, vagyis Alsó-Pannoniának elnevezett tartomány központjának kiválasztása nem okozott sok fejtörést. Minthogy egy római helytartó ez idő tájt nemcsak a provinciális közigazgatás és jogszolgáltatás fejének számított, hanem a tartományi hadsereg főparancsnoki tisztségét is betöltötte, praktikusan egy legiotáboros településen kellett berendezkednie. Alsó-Pannoniában egyetlen ilyen településkezdemény létezett: Aquincum.

A késő római közigazgatási reformot megelőzően a birodalom közel ötven provinciával rendelkezett. A tartományközpontok helytartói palotáiból (praetorium) azonban mindössze csak ötnek ismert a pontos helye, teljes feltárásra pedig még egyikük esetében sem került sor. A kevés rendelkezésre álló párhuzam alapján kijelenthető, hogy a rómaiak egy praetorium-tömb urbanisztikai elhelyezésekor a szárazföldi és vízi úton történő könnyű megközelítést, illetve a legiotábor közvetlen közelségét tekintették preferenciának. Ideális földrajzi viszonyok között a helytartói palotakomplexumokat a városi szövetbe ágyazták, izolálásukra irányuló törekvés nem szerepelt a szempontok között. Aquincum sajátos vízrajzi viszonyai azonban annyira beszűkítették a megtelepedésre alkalmas terület nagyságát a Duna jobb partján, hogy egy 7 hektár alapterületű palotakomplexum felépítése csak a Kis-szigeten, a Nagy-sziget vegetációjának takarásában vált lehetségessé.

Az aquincumi komplexumból régészetileg mindössze az északi épülettömb nagyobb része kutatott, ráadásul ennek legkorábbi építési periódusából alig őrződött meg valami. Még az sem vehető biztosra, hogy a legidősebb falmaradványok a palotához, és nem egy korábbi, talán a Kis-sziget északi végében felfakadó kénes forrásokat hasznosító létesítményhez tartoztak. Amennyiben ez utóbbi feltételezés a helytálló, úgy P. Aelius Hadrianus, Pannonia Inferior taromány első helytartója (legatus Augusti pro praetore), a későbbi császár nem lakhatott a helytelenül „Hadrianus-palotaként” is emlegetett épületkomplexumban. A palota építéstörténetét illetően annyi bizonyos, hogy a kivitelezési munkák még Kr. u. 119 előtt megkezdődtek. A M. Aurelius Antoninus császárok (Caracalla és Elagabalus) uralkodása idején, azaz a Kr. u. 210-es/220-as években történt egy jelentős átépítés, kibővítés, majd a század utolsó harmadát megelőzően lezajlott egy újabb, kisebb volumenű építészeti program. A Kr. u. 3. század utolsó harmadában aztán a palotakomplexumot tervszerűen és higgadtan kiürítették. 

A praetorium felhagyásának oka máig találgatás tárgya. A Duna vélelmezett vízszintemelkedésének és az ebből fakadó elöntésveszélynek ellentmond, hogy a palota I. számú épületét egy ismeretlen csoport még a Kr. u. 4. században is lakta, és ugyanebben az időszakban ők vagy egy másik társaság temetkezett is a Kis-sziget területén. A palota feladását a Kr. u. 260., majd 271. évi limeskatasztrófa és annak konzekvenciái is kiprovokálhatták, de még valószínűbb, hogy kapuit Diocletianus császár közigazgatási reformja (Kr. u. 294/295) zárta be végérvényesen. Diocletianus ugyanis sok egyéb mellett a helytartói jogkört is átalakította. Az új típusú helytartó (praeses) elveszítette elődjeinek katonai jogkörét, így a továbbiakban felesleges volt a határzónában tartózkodnia, hivatalával együtt a tartomány belsejébe költözhetett. A katonai parancsnoki jogkört a határmenti csapatok új vezetője, a dux vette át, akinek nyilvánvalóan nem volt szüksége egy 7 hektáros luxuspalotára.

A helytartói palota I. épületének bizonyos traktusai még a 19. században is a földfelszín fölé nyúltak. A gróf Széchenyi István által behozatott és Clark Ádám által kezelt Vidra mederkotró 1835–1836. évi működésével meginduló kéretlen „kutatások”, amelyek nemcsak az aquincumi katonaváros, hanem a Kis-sziget eredeti partvonalát is megsemmisítették, az 1850-es években váltottak át régészeti feltárásfolyammá. Az viszont csak az 1940-es években vált nyilvánvalóvá, hogy az egykori Kis-sziget nem egy kiterjedt fürdőkomplexumot, hanem az alsó-pannoniai helytartói palota maradványait rejti.