Barkóczi László 1919 - 2017
1941-től dolgozott Alföldi András professzor mellett. A következő évben – miután elvégezte az egyetemet – a professzor tanársegédjeként és egyúttal a Magyar Nemzeti Múzeum díjtalan gyakornokaként is tevékenykedett. Első ásatását 1939–1942 között Radnóti Aladárral együtt Szőnyben és Porolissumban (ma Moigrad, Románia) folytatta. 1944-ben fejezte be tanulmányait, egyetemi doktori disszertációja témája Brigetio volt. A dolgozat a város római kőemlékanyagát, ezen belül részletesen elsősorban a feliratos anyagot tárgyalta. A II. világháború az ő életében is jelentős változást hozott. Katonai szolgálatát 1944-ben kezdte meg. Fogságba került és csak 1946-ban térhetett haza Strasbourg francia hadifogolytáborából. Még ebben az évben felvette a munkát a Magyar Nemzeti Múzeumban. Kezdetben a római limes kutatására koncentrált. 1949–1950 között Dunapentelén (Intercisa), majd az adonyi római katonai tábor területén ásatott. 1951-ben kora-római tumulusokat tárt fel Pusztaszabolcsnál. A terepi munkájához és a publikációjához meghívására Bónis Éva kolléganője is csatlakozott. Még ebben az évben kezdte meg ásatásait Fenékpusztán (Valcum), de tovább folytatta a brigetioi feltáró munkát is. 1955-ben szerzett kandidátusi fokozatot a Magyar Tudományos Akadémián. Disszertációjának témája Brigeto történetének összefoglalása volt. 1960–1962 között a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának vezetőjeként dolgozott. 1963-ban Gerevich László meghívta, hogy vegyen részt az MTA Régészeti Kutatócsoportja – 1968-tól MTA Régészeti Intézete, ma MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet – munkájában a római osztály vezetőjeként. 1964-ben Núbiában, az asszuáni gát megépítésekor víz alá kerülő Abdallah Nirqi városának megelőző ásatását vezette az egyiptomi magyar együttműködés keretében. 1967-ben részt vett Tuniszban egy ugyancsak nemzetközi ásatáson. A Régészeti Intézetben 1970-től az osztályok helyett teamekben folyt a tudományos munka. Ettől kezdve vezette Barkóczi László a „Római Birodalom perifériájának kutatása” nevű teamet. 1979-től az MTA Régészeti Intézetének igazgató helyettesének nevezték ki. Később a felkínált igazgatóságot nem vállalva vonult nyugdíjba 1982-ben. Kutató tevékenységét 1976-ban a Munkaérdemrend Ezüst, 1982-ben pedig Arany fokozatával jutalmazták. 1980-ban a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer-érmét, 1990-ben a Tasnády-Marik Klára Alapítvány Pro Arte Vitraria kitüntetését nyerte el. 2007-ben Schönvisner István-díjjal tüntették ki. Tevékenyen részt vállalt a Régészeti Bizottság Római Kori Albizottságának, valamint az MTA Ásatási Bizottságának munkájában. Tagja volt Magyar Múzeum és az Archaeologiai Értesítő szakfolyóiratok szerkesztő bizottságának és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, az Ókortudományi Társaságnak, az Österreisches Archäologische Gesellscahftnak és Deutsches Archäologisches Institutnak. A Magyar Régész Szövetség tiszteletbeli tagjának választotta. Számtalan magyar és nemzetközi konferencián vett részt és tartott előadást, többek közt Ausztriában, Francia-, és Olaszországban, Romániában, valamint az egykori Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió területén is. Régészeti érdeklődése rendkívül sokrétű volt. Szakmai munkássága a késő La Tène korszaktól a Kr.u. 6. századig tartó intervallumot öleli át. Ugyanolyan aprólékos gonddal elemezte a kisebb-nagyobb történeti-régészeti témákat, mint a széleskörű monografikus tudást megkövetelőket. Meghatározó volt számára a Mommsen-féle iskola jeles magyarországi képviselőjének, Alföldi András professzornak a történeti felfogása is. Pályája elején a pannonia limes-kutatásra helyezte a fő hangsúlyt, elsősorban katonatörténeti és epigráfiai témakörrel foglalkozva. Radnóti Aladárral együtt nemcsak a Kr.u. 2. század első felének katonai diplomáival, Pannonia Inferior katonai topográfiájával kapcsolatban jutott fontos eredményre, hanem figyelme kiterjedt Pannonia Superior területének ilyetén vizsgálatára is. Az epigráfiai kutatásai kapcsán fontos volt a Kr.u. 3–4. századi pannoniai névanyag elemzése. Szerkesztője és társszerzője volt a kétkötetes Intercisa monográfiának. Többek között ráirányítva a kutatás figyelmét Pannonia Drávától északra eső területének Claudius kori szisztematikus elfoglalására. Sikeresen azonosította, dokumentálta és határozta meg az intercisai katonai palánk-tábor szerkezetét, és ugyanígy Vetus Salina esetében is. Hangsúlyozta Intercisa Constantinus kori periódusának fontosságát, amelyet később a többi limes-menti tábor esetén is sikerült megállapítani. Ugyancsak szerkesztője és társszerzője a RIU (Die römischen Inschriften Ungarns) három kötetének. Nagyon sok tanulmányában foglalkozott a kőemlékekkel, amelyekben a Római Birodalmon belüli keleti–délkeleti kapcsolatok fontosságát is igazolta. A késő római időszakkal kapcsolatban, részben egyedül, részben Salamon Ágnessel közösen foglalkozott az egyes népcsoportok továbbélésével, és Pannonia 5. századi helyzetével. Kísérletet tett arra, hogy meghatározza ugyanennek az időszaknak építészeti kronológiáját, valamint bizonyította a továbbélést a provincia belső területein is. Egyaránt fontos volt számára az elméleti és terepi munka, így a késő-császárkori–kora-népvándorlás kori kutatásainál is. Ő tárta fel Fenékpusztán a horreumot és a késő 5. századi–kora 6. századi temetőt. Az utóbbinak mind a mai napig kulcsfontosságú szerepe van a római kort követő időszak története, régészete szempontjából. Monográfiában foglalta össze Pannonia római kori üveg leleteinek kutatását. Mind a helyi műhelyek, mind a kereskedelem útján ide került anyag alapján határozta meg a különböző időszakok jellemző üvegedény típusait, elterjedésüket. Ugyancsak ő dolgozta fel a Szépművészeti Múzeum, különböző provinciákból származó, római üveganyagát is. Minden új kutatás iránt érdeklődött, haláláig segítette kollégáit és az őt felkereső egyetemi hallgatókat. Csak elismeréssel lehet szólni mindazokról a jelentős eredményekről, amelyeket Barkóczi László a régészet terén elért, és mély hálával a fáradhatatlan és lelkes igyekezetről, ahogy a szakmát támogatta. Humora is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a nehéz – és sokszor kritikus – helyzetekben pozitív szemléletet tudott közvetíteni felénk. Legnagyobb fájdalmunkra már nem érte meg a 98. születésnapját. 2017. április 26.-án csendben eltávozott. Az utolsó pillanatig megőrizte eleven, sokrétű érdeklődését, korát meghazudtoló fiatalos gondolkodását. Barkóczi László a magyar és nemzetközi régészet nagy vesztesége, de ugyanakkor olyan kollégánkra és barátunkra is emlékezünk, aki soha nem ártott másoknak, de önzetlenül segített mindenkinek. Embersége is példa lehet a következő generációk számára! Nyugodjék békében, és nem csak puszta szó, hogy emléke velünk él! Solti Judit – Vaday Andrea