Ennyi maradt Szent István korából
Bár a mindenkori politika és az egyház előszeretettel hivatkozik az első magyar király örökségére (többnyire nem materiális értelemben), érdemes megnézni, mi is az, ami ebből a korszakból megmaradt tárgyiasult formában a 21. századra.
Bár I. István a magyar történelem kétségkívül és szó szerint korszakalkotó alakja, korából gyakorlatilag alig ismerünk olyan írott forrást, amely személyiségéről lehántaná az évezredes átértelmezéseket, magyarázatokat. Az egyetlen személyes, konkrétan hozzá köthető írott mű Imre herceghez írott intelmei, amely bár az ő nevében készült, mégis valószínűtlen, hogy valóban ő vetette volna papírra sorait. Sokkal inkább egy tudós szerzetes műve lehet, aki a kor jól ismert királytükreinek műfajában fogalmazta meg mindazt, amit a XI. század elején egy keresztény uralkodótól a világ elvárt. Ugyanakkor az bizonyos, hogy az "Intelmek" még Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halála előtt, tehát Szent István életében íródtak, így minden bizonnyal a király jóváhagyásával készülhettek és ezáltal híven tükrözik István gondolatait is. Sokkal kevésbé hitelesek, és semmilyen mértékben nem tekinthetőek személyesnek a halála után több évtizeddel, vagy akár évszázaddal megírt legendái, amelyek éppen műfajuk, céljuk miatt roppant óvatosan kezelendők, bár történeti forrásként jelentőségük kétségkívül kiemelkedő.
A szent király legfőbb „Művét”, a keresztény magyar királyság megalapítását ugyan személyesen hozzá köti az évezredes magyar történelmi tudat, azonban ez valójában egy hosszú folyamat volt, amely bizonyos elemeiben feltehetően már nagyapja, Taksony idejében elkezdődött, s apja, Géza fejedelem uralkodása idején teljesedett ki a 973-as quedlinburgi követjárástól kezdődően. Ő volt az, aki menye, Gizella, bajor hercegnő személyében megfelelő nyugati „pedigréről” is gondoskodott leszármazottjai számára. A fejedelem tudatosan építette az utat családja egyeduralmához: az új hitet és műveltséget hozó térítő papokon kívül megjelentek Magyarországon a kor német "beruházói", a lovagok, akik a nehézfegyverzetű páncélos haditechnikát importálták, ami a korszak legfontosabb innovációja volt. Gézát azonban még kötötték az ősi hagyományok és a családi kapcsolatok (például feleségén, Sarolton keresztül, aki egy másik magyar fejedelem, az erdélyi gyula lánya volt), és kétségbevonhatatlan legitimációja sem volt még a totális hatalom megszerzéséhez. Ezt a legitimációt majd csak a fia számára Rómából küldött korona hozta meg. Ennek megszerzése után látott csak hozzá – immár István – a még önálló magyar törzsfők (a fekete magyarok és Ajtony), valamint saját rokonai (Prokuj és Szár László, valamint annak testvére Vazul) kezén lévő területek megszerzéséhez. A tágabb családját sem kímélő tisztogatás olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy István halála után csaknem összeomlott az újonnan létrehozott monarchia, mivel senkinek nem volt teljes értékű, minden elemében kétségbevonhatatlan joga az utódlásra. Ennek ellenére a Szent István által befejezett állam- és egyházszervezés – a vármegyék és a püspökségek alapítása, a társadalom és az ország igazgatásának nyugati mintájú megszervezése – évtizedeken át megfelelő alapot teremtett a külső támadásoktól is veszélyeztetett fiatal királyság számára. Újabb „reformok” csak a század vége felé, I. László idején születtek, amikor a királyi hatalom megerősítése érdekében a korábbi szabadok jó része szolgai státuszt kapott, alávetettségbe került, sőt még az előkelő ispánok is elvesztették önállóságukat és a királyi önkény játékszereivé váltak. Bár László belpolitikája a királyi hatalom szempontjából sikeres volt, az új társadalmi szerkezet miatt a nyugathoz képest versenyhátrányba került az ország, s ez a lemaradást az elkövetkező évszázadokban sem sikerült teljesen ledolgozni.
De térjünk vissza István királyhoz. Illetve az írás eredeti kérdéséhez: mi maradt meg tárgyiasult formában korából napjainkra?
Templomok és paloták
Bár az Árpád-ház korából bőven maradtak fenn épületek – a funkció állandósága miatt elsősorban templomok –, az államalapító király korának mindössze egyetlen „lábon álló” emléke van már csak Magyarországon, sőt az egész Kárpát-medencében. Ez nem más, mint a még 997-ben elhunyt Géza fejedelem által még 996-ban alapított, de már minden bizonnyal a fia által felépíttetett pannonhalmi apátság temploma. Az épület képét ma ugyan főleg a 13. század első felében lefolyt nagy gótikus átépítés határozza meg, de oldalfalai máig teljes magasságukban őrzik a Szent István kori szerkezetet. A többi korabeli apátságból: Pécsváradból, Veszprémvölgyből, Zalavárból csak alapfalak, a talán még korábbi Zoborból meg még azok sem maradtak korunkra.
István király temetkezőhelyéből, a székesfehérvári Szűz Mária társaskáptalan bazilikájából szerencsére több maradt. Bár falait már a király szentté avatása után, a XII. század elején alapozásig visszabontották, hogy a helyén nagyobb és szebb templomot emeljenek – a szent királyok sírjához özönlő zarándokok gyönyörűségére, és a melléjük temetkező Kálmán király nagyobb dicsőségére – az alapfalak mégis ránk maradtak, sőt a templom Szent István korában is álló előcsarnokának falai és pillérei ma is magasan állnak. Sajnos maradványaik nagy részét takarja az 1800 körül föléjük épült későbarokk püspöki palota, amelynek építése során rombolták le az egykori bazilika őrzésével megbízott fehérvári prépostok kései utódai a székesfehérvári püspökök a középkori királyi templom romjait. A másfél évszázada folyó régészeti ásatások ellenére ez, a püspöki palota alá nyúló rész máig hozzáférhetetlen. Igaz, hogy még a feltárt és a romkertben bemutatott falakból sem fogja jelenlegi formájukban felismerni a laikus látogató – de még a szakember sem – Szent István király egykori nagyszerű templomát. Megmaradt ugyanakkor a szent király sírja, sőt csodálatos módon a római szarkofágból az 1083-as szentté avatás idején kialakított kőkorporsója is. Szerencsés sorsát annak köszönheti, hogy a bazilika romjainak lebontása után ezt a követ hasznosnak ítélték, és lóitatóként használatba vették a fehérvári püspökök udvarában.
A Szent István által alapított nyolc püspökség székesegyháza közül mindössze a kalocsai és a gyulafehérvári templom alapfalait ismerjük, illetve Pécsett láthatóak a Szent István korában is használt római kori Cella Septichora és a Cella Trichora maradványai, melyek egyike lehetett az első székesegyház. Veszprém, Eger, Győr és Csanád korai templomainak esetleges falmaradványai még a feltárásukra várnak. Az ország egykori főszékesegyházának, az esztergomi Szent Adalbert bazilikának azonban nem csak a falait bontották el, hanem még a hegyet is elhordták alóla a 18-19. században, így nyomait már soha sem találhatjuk meg.
A mai esztergomi bazilika építésekor azonban csak a székesegyházat tüntették el maradéktalanul, a tőle északra lévő terület jórészt érintetlen maradt. Itt vannak a föld alatt Géza fejedelem egykori palotájának a maradványai. Ez az az épület, ahol a középkori hagyomány szerint Szent István is született, majd ezt használták ő és utódai kétszáz éven keresztű királyi rezidenciaként, amíg III. Béla és Imre király fel nem építették a várhegy déli végén álló új, gótikus várpalotát. Sajnos az érsekség nem támogatja az itteni kutatást, így bármennyire nonszensz, éppen a legjelentősebb magyar egyházi központban nem tárhatóak fel, illetve mutathatók be az állam- és egyházalapító szent király szülőházának falai.
Szent István másik, székesfehérvári palotájáról többet tudunk, ennek falmaradványaiból a mai fehérvári székesegyház körül, a középkori és barokk polgárházak alatt és között évtizedeken át végzett kisebb-nagyobb ásatások során sok részlet napvilágra került, ám ebből ma a helyszínen semmi sem látható, csak szakmai cikkek hasábjain ismerkedhet meg velük a kutató.
Míg Szent István fővárosainak királyi palotáiból a jövő régészeti is a legjobb esetben is csak alapfalakat remélhetnek egy másik, korabeli, vidéki udvarház falai ma is több mint méteres magasságban állnak Abasár központjában – de sajnos szintén a föld alatt. Ezek már Sámuelnek, a harmadik magyar királynak, Szent István sógorának vagy unokaöccsének palotájából maradtak ránk. Minden bizonnyal az ebből a palotából kialakított monostor kerek templomában helyezték később végső nyugalomra a tragikus sorsú uralkodót. Sajnos e páratlan emlék és a feltételezhető királysír feltárása és bemutatása sem érte még el a döntéshozók ingerküszöbét, hiába a község egy évtizede tartó lelkes próbálkozása a feltárásra és helyreállításra. Szerencsére sokkal több látható egy másik Sámuelhez kötődő emlékből: feltehetően az ő eredeti sírja fölé, meggyilkolásának helyszínén épült fel a feldebrői templom a 11. század közepén, amely – bár többször átépített formában – de ma is áll, altemplomában még az az üres sír is megtekinthető, ahonnan a király földi maradványait Abasárra vitték utódai.
Szent István másik unokaöccse és a trónon első utóda, Péter király emlékének még Sámuelnél is mostohább sors jutott. Az ő sírját rejtő, általa emelt második pécsi székesegyháznak még a helyét sem ismerjük, ugyanis a gyanítható helyszíneken: a mai, harmadik székesegyház belsejében, illetve előtte, a dóm-tér kövezete alatt, még soha sem nyílott lehetőség részletes régészeti ásatások végzésére. A feltehetően szintén Péter király által alapított óbudai társaskáptalannak, egykor a fehérvári bazilikához mérhető pompájú Szent Péter templomát pedig az óbudai Főtér és Zichy kastély burkolatai rejtik, csak azt a néhány apró foltot ismerjük belőle, amit a csatornázások és egyéb közműépítések során dokumentálni engedtek a régészeknek.
Tárgyak és ereklyék - a cikk folytatása az Archeologia - Altum Castrum Online portálon