Megújulásunk támogatója:  

Várak végnapjai

Nincs még egy technikai újítás, amely az elmúlt ezer évben annyira mélyrehatóan megváltoztatta volna a hadviselést mint a tűzfegyver – igaz, az ágyú csak az egyik eleme volt a korszakváltásnak.
Nincs még egy technikai újítás, amely az elmúlt ezer évben annyira mélyrehatóan megváltoztatta volna a hadviselést mint a tűzfegyver – igaz, az ágyú csak az egyik eleme volt a korszakváltásnak.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/02.jpg

A cikk előző része: Kővárak kora

A korszerű középkori várak az esetek többségében bevehetetlenek voltak az erős falakhoz képest az ókor óta alig fejlődött, hagyományos ostromberendezésekkel. Ritkán sikerült akkora rést ütni a falon, amelyen át a támadók betörhettek volna, hiszen egy kisebb leomlott falszakasz védelméhez – míg ismét meg nem erősítették – elegendő volt akár néhány tucat íjász, vagy számszeríjász is. Viszonylag kevésszer említett szempont, azonban szintén tény: a középkori hadseregek, így az esetek többségében az ostromlók is, általában túlságosan kis létszámúak voltak ahhoz, hogy egy sérült falszakasznál képesek legyenek az eredményes betörésre. Ugyan a középkori források néha százezres, gyakran több tízezres hadakról beszélnek, az előbbit nyugodtan fantazmagóriaként könyvelhetjük el, s még a tízezer harcosnál többről szóló híradásokat is komoly kritikával kell kezelnünk. A hadseregek, s így az ostromlók létszámát is meghatározták a középkori hadszervezés korlátai. Bár a Kárpát-medencében több kísérlet is történt ennek korszerűsítésére – az Anjou-kori banderiális hadsereget Zsigmond a telekkatonaság bevezetésével bővítette nagyobb létszámúra (becslések szerint elméletileg 93 ezer hadba hívhatóra), majd Mátyás korában kialakult a profi zsoldossereg – a jövő a reguláris, vagyis hivatásos katonaságé volt. Mohács idején – a királyi jövedelmek csökkenése miatt – a népfölkeléssel együtt már csak körülbelül 60 ezer embert lehetett hadba hívni, és ezek többsége is képzetlen volt.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/keretes1.jpgSzintén határt szabott a hadseregek létszámának az élelmezés kérdése, hiszen csak akkorára lehetett növelni a létszámot, hogy elegendő élelmiszerrel lehessen ellátni a katonákat a hadjárat végeztéig. Bár a középkori ostromok egyik kedvelt – elméleti – módszere a kiéheztetés volt, gyakorta maguk az ostromlók éheztek inkább, hiszen ha kellő időben érkezett a támadás híre, a várba több hónapnyi élelmiszer-tartalékot lehetett felhalmozni (vízellátásról kút, vagy ciszterna gondoskodott), míg az ostromlók már néhány hét után azzal szembesülhettek, hogy akadozik az élelem beszerzése. Ráadásul egy vár védelméhez sokkal kevesebb katona kellett mint az ostromához, így az élelmet is sokkal inkább be lehetett osztani.

Végül szintén egyik napról a másikra a hadjáratok, ostromok végét jelentette, ha valamilyen ragályos betegség ütötte fel a fejét (mint „nyílt csoport”, ebből a szempontból is az ostromlók voltak kiszolgáltatottabb helyzetben), hiszen a gyorsan elharapódzó ragályra csak a katonák szélnek eresztése jelentett megoldást.

 

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/03.jpgAmikor az első ágyúkat, bombardákat bevetették Európában a 14. század első felében, aligha sejtette volna bárki, hogy a tűzfegyver hamarosan a hadviselés paradigmaváltását hozza el. A kezdetben elsősorban nyílt csatákban alkalmazott ágyúk ugyanis akkor még kevéssé voltak hatékonyak: gyakorlatilag alig lehetett célozni velük, s elsütőikre majd' akkora veszélyt jelentettek, mint az ellenségre. Inkább a lélektani hadviselés részei voltak, hiszen a heves robbanás, a csőből előcsapó lángnyelv alaposan megrémítette a szemben állókat, jó eséllyel megbokrosodtak a lovaik is. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ágyú megbízhatóan működtethető fegyver legyen, azonban még ekkor is hosszú óráknak kellett eltelnie két lövés között, hiszen a csövet vissza kellett hűteni.

Az első tűzfegyverek a 14. században a vasból kovácsolt ágyúk voltak. Az ágyúcsöveket egymáshoz kovácsolt vasrudakból állították össze, és vasabroncsokkal erősítették meg. Ez a technika nem tette lehetővé túlságosan hosszú és sima belső felületű csövek készítését, így célozni sem lehetett valami pontosan. A puskacsöveket már a 14. században is bronzból öntötték, ami sokkal nagyobb pontosságot eredményezett. Az öntéstechnika fejlődése a 15. század végére lehetővé tette, hogy a jóval nagyobb méretű ágyúk is bronzból készüljenek. Magyarországon már a 14. században igen magas szinten állt a bronzművesség, köszönhetően az ország gazdag rézbányáinak. Ezért is váltak a 15. században messze földön híressé a magyar ágyúmesterek. A vasöntés lassabban fejlődött: a puskákat és a kisebb ágyúkat már a 15. században ebből a bronznál sokkal olcsóbb fémből öntötték, de a sok öntési hiba miatt – amikor légbuborék maradt az öntvény falában – a fegyverek gyakran felrobbantak. Csak a 17. században az angolok által kifejlesztett új kohászati módszerek tették lehetővé nagyméretű, jó minőségű öntöttvas ágyúk olcsó, tömeges méretű előállítását. A hazai rézbőség miatt azonban a bronzágyúk még sokáig egyeduralkodók maradtak.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/04.jpg

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/keretes2.jpgElőször a Százéves háború vége felé, Orleans 1429-es ostrománál használták várostromra az ágyút, de a hadtörténészek általában Konstantinápoly 1453-ban történt elfoglalását tartják az egyik mérföldkőnek az ágyú várostromban betöltött szerepét illetően. A fiatal török birodalom ambiciózus szultánja, II. Mehmed nem sajnálta az anyagiakat, hogy Európa legkorszerűbb technikai vívmányait és legkiválóbb szakembereit saját szolgálatába állítsa. A nagy ostrom előtt, majd a város elfoglalása után a kor legmodernebb olasz erődépítészeti elveinek megfelelő várakat épített a Boszporusz, a Dardanellák és Konstantinápoly stratégiai pontjain, és a kor legnevesebb magyar ágyúmesterét alkalmazta tüzérségének fejlesztéséhez. Leginkább ismert tüzére a beszámolók szerint egy Urbán, vagy Orbán nevezetű, korábban bizánci zsoldban álló magyar volt, aki – mint ez sokáig szokás maradt – maga öntötte ágyúit, köztük az itt bevetett Basilika nevű óriáságyút. Az ostrom során valóban sikerült rést ütni a város hármas védőfalán, amelyet 1000 éven át egyetlen hadsereg sem tudott áttörni. Az ostrom sikere (amit az ágyúk mellett a szerencsének is köszönhettek) már felhívhatta a figyelmet a törökök haditechnikai fölényére.

Európa nyugati felén ez a fölény a franciáknak volt meg. Már 1440 és 1450 között sorra foglalták vissza Normandiában és Guyenne-ben a még angol kézen lévő várakat az ostromágyúk segítségével, VIII. Károly 1494-es itáliai hadjárata pedig végképp bizonyította a tüzérség elsöprő erejét. A francia király a hadjárat kezdetén a beszámolók szerint sorra lőtte szét az útjába kerülő észak-olaszországi várakat, mígnem a többi jobb híján behódolt neki. Ekkor már biztos volt, hogy a haditechnika és a hadviselés új korszaka jött el.

Az ekkor már másfél évszázada tökéletesített ágyúk ugyanis szemben a középkori ostromgépekkel, nem magas, hanem alacsony röppályán juttatták célba a hatalmas sebességgel kilőtt, ráadásul ekkor már nem is annyira kőből, hanem inkább vasból készült lövedékeiket. Tehát lehetséges volt nagy távolságból (akár egy kilométerről) a fal alapját szétrombolni. A magas fal, ami eddig előny volt, hirtelen hátránnyá vált, hiszen ha az alapja megroggyant, viszonylagos karcsúsága miatt hosszú szakaszon omlott le. Az ostromlottak persze felszerelhették volna a várakat ágyúkkal (bár egy falat messziről nagyobb valószínűséggel lehet eltalálni, mint az ostromlók ágyúállását), ám a várfalakon nem volt elegendő hely, ráadásul az elsütéskor keletkező hatalmas visszarúgást sem viselték jól. A tornyok, akár kerek, akár négyszögletes alaprajzúak voltak, a lőszögek szempontjából nem bizonyultak megfelelőnek. Ráadásul egy hegytetőn lévő várból lefelé nem lehetett ágyúval lőni (felfelé viszont remekül).

A várépítészet szinte azonnal reagált az új kihívásokra. Az ágyúk tömeges elterjedésével egy időben, már a 15. század közepén megszülettek az új típusú, alacsony és vastag falú, tömzsi ágyútornyokkal ellátott erődök elsősorban Olaszországban és Franciaországban, majd a század második felében Toszkánában kitalálták a bástyát, azt a tömör, vagy földdel tömött védőművet, amely nem volt magasabb a várfalnál, ötszögű alaprajza pedig lehetővé tette, hogy falainak előterét a szomszédos bástyákról teljesen be lehessen lőni. A 16. század első éveiben azután Itáliában felépültek az első fülesbástyák is, ahol a bástya oldalában, földalatti kazamatákban elhelyezett ágyúkat kiugró fülek védelmezték az ostromütegek tüzétől. Ezzel készen is álltak a várépítészet következő három évszázadának alapelemei. A 16. század folyamán a vár-, illetve már erődépítészet újabb hulláma a késő reneszánsz erődítések korát hozta el (ez esetben a reneszánsz kifejezés nem az antik gyökerek keresését, hanem az innováció előretörését jelenti, bár például az erődített városok az görög-római „ideális város” megalkotásának szellemében születtek).

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/07.jpgNémi kísérletezgetés után kiderült, hogy a középkori várak az esetek többségében alkalmatlanok a teljes korszerűsítésre, vagyis néhány külső fülesbástya kiépítése nem teszi bevehetetlenné az erősségeket.

Az új típusú, szabályos sokszög alaprajzú erődök koncepciója gyökeresen szakított a középkori védekezésre épülő várépítészeti gondolkodásmóddal. A várfalakat és a bástyákat is a lehető legalacsonyabbra építették, az új erődök a körülöttük húzódó mély árok miatt „gödörben állva” alig voltak magasabbak a környezetükénél. A cél az volt, hogy minél kisebb felületet kínáljanak fel az ellenséges tüzéreknek. A fülesbástyákról, amelyekben a védett ágyúállások voltak, holttér nélkül lehetett tüzelni bármely irányban, akár a várfal síkjával párhuzamosan is, így a fal védelmi szerepe mindinkább háttérbe szorult, miközben a bástya védelmi helyett támadó objektummá vált. Az ostromlók sem a falat, hanem a bástyákat igyekeztek támadni, ám ehhez nem volt elég ágyúkkal lerombolni, de meg is kellett közelíteni őket – fedezékül árokrendszereket ástak, amelyekben méterről méterre juthattak egyre közelebb (ezek az árkok a mai napig ismert lövészárkok ősei). Nem csak az erődépítészet, de az ostrom is nagyrészt építészeti, matematikai feladvánnyá és földmunkává vált, amelyet képzett mérnökök irányítottak. Az árkok kivédésére már a 16. század második felétől elővédműveket: földsáncok, árkok, lőállások láncolatait építettek az erődök köré, az erőd előterében pedig épületektől, fáktól, bokroktól és szabálytalan terepformáktól megtisztított, gondosan tervezett lejtésű vársíkot alakítottak ki, melynek a felső peremén a védők számára védett lőállást és mozgást biztosító úgynevezett fedett utat alakítottak ki. Mindezek még bonyolultabbá tették az ostromot.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/keretes3.jpgMagyarországon az első ágyúkat valószínűleg Zsigmond uralkodása idején öntötték (már ekkor készültek kézi tűzfegyverek is, ám ezek 20-30 évvel később „értek be” az ágyúknál, vagyis a 16. századtól lettek igazi csapásmérő eszközökké a harctereken). Az újfajta fegyverek és az újfajta erődök azonban nagyon sokba kerültek és erre egyre kevésbé volt fedezet az államkincstárban. Hiába volt nyilvánvaló az oszmán fenyegetés, a 16. század első éveiben sem a magyar várrendszer korszerűsítésében, sem a csapatok felszerelésében nem következett be döntő változás, már csak azért sem, mert az állam csökkenő jövedelmei nem tették lehetővé a kor egyik legnagyobb hadseregének ellenállni képes erődök építését és egy megfelelő létszámú állandó zsoldos haderő felállítását. Elesett Nándorfehérvár, majd Pétervárad, így nyitva állt az út dél felől a Kárpát-medencébe.

A katonai matematika szintjén is törvényszerű végkimenetelű mohácsi csata után sem következett be fordulat, bár Ferdinánd király már 1527-ben hozzákezdett a pénzügyi, államigazgatási reform végrehajtásához, amely a későbbiekben a háború anyagi alapjait megteremtette. A 15 éven át tartó polgárháborús állapot viszonyait Buda 1541-es oszmán elfoglalása rendezte át. Bécs, vagyis a királyi Magyarország ezek után elsősorban Bécs előterét, vagyis a Duna vonalát igyekezett lezárni: így épült ki elsőként Győr erődített városa (amelynek egy páratlan épségben megmaradt bástyáját az elmúlt hónapokban tárták fel a Dunakapu téren) és Komárom erődje, az Öregvár. Az udvari haditanács 1556-os létrehozása nyomán aztán egységes koncepció szerint indult meg az ország még keresztény kézen maradt részeit védő új végvárvonal kiépítése. Ennek csomópontjait modern olasz rendszerű bástyás erődök képezték. Horvátország belső részét Károlyváros 1577-ben építeni kezdett hatszögű erődvárosa védte, a dunántúli vonalon megtörtént Szigetvár négyszögű, majd ennek 1566-os eleste után Kanizsa ötszögű erődjének kiépítése. Folytatódott Győr és Komárom erődítése is. A Felvidéken, mivel valós veszélynek tűnt, hogy a török eljuthat a bányavárosokig, az 1552-es sikertelen török ostrom után hozzáfogtak Eger szabályos ötszögű erődjének felépítéséhez. A felvidék nyugati részét védte a kisebb, négyszögű Oláhújvárt 1571 után felváltó Érsekújvár szabályos hatszög alaprajzú, erődített városa (amely szabályos utcarendszerével a reneszánsz városépítészet „vegytiszta” alkotása volt), a keleti részeknek pedig Kassa korszerűen átépített védőművei jelentettek oltalmat. A Felvidék és Erdély között Szatmár ötszögű erődje zárta le az utat. Erdély előtereként először Gyulát próbálták kiépíteni, majd ennek 1566-os elestét követően a Partiumban 1570 után építették ki a Nagyvárad ötszögletű, fülesbástyás külső várát. Ez a nagy erődépítési program azonban eltúlzottnak bizonyult. Már a 16-17 század fordulóján, a Tizenötéves háború során kiderült, hogy még a hatalmas Habsburg birodalom sem rendelkezik olyan anyagi erővel, ami lehetővé tenné ezeknek a hatalmas erődöknek a befejezését, fenntartását és kellő felszerelését, így a következő évtizedekben Komárom, Kassa és Károlyváros kivételével hosszabb-rövidebb időre sorban török kézre kerültek.

A nagy erődök mellett számos kisebb vár is épült vagy épült át az új elvek szerint (Kálló, Szendrő, Tokaj, Tata, Bajcsa stb.).

A középkori magyar várak többsége is része lett a végvárrendszernek. Ezek hatékonyabban tudták ellátni feladatukat, annak ellenére, hogy komoly ostromot nem tudtak kiállni. Használhatók voltak azonban a határ menti csetepatékban, portyák kiindulópontjaként, vagy az ellenséges portyákkal szembeni védelemben. Ilyen céllal számos még kisebb, elsősorban palánkokkal védett erődítmény is készült régi kolostorok, templomok, vagy udvarházak körül. A törökök is igyekeztek megerősíteni saját határaikat. Bár a török haditechnika a 16. század második felétől fokozatosan lemaradt a nyugati mögött, Budán, Szigetváron, Esztergomban jelentős kőerődítéseket építettek, és mellettük számos kis palánkot emeltek.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/06.jpg

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/keretes4.jpgA végvárvonaltól hátrébb, ahol nem állandósult a háborús állapot, s csak kisebb betörésektől lehetett tartani, a nagybirtokos nemesség a kastélyait erődítette, vizesárokkal, palánkkal, ritkábban kőfallal. Elsősorban szabályos négyszög alaprajzú, négy sarokbástyás, majd a 17. századtól egyre inkább belső, zárt udvaros kastélyokat építtettek Nagybiccsétől Egerváron át Radnótig. Ezek sem voltak alkalmasak komoly támadás kivédésére, azonban vállalható kompromisszumot jelentettek, hiszen komfortjuk révén alkalmasak voltak az állandó otthon céljára is.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20120106varak3/08.jpg

 

A 17. század második felétől egyre inkább különvált a katonai célú objektumok és a békeidők építészete. A 19. századig épültek új erődök már az olasz rendszert meghaladó elvek szerint, a kastélynak pedig kialakult az új, már egyáltalán nem erődített barokk formája. Akadtak persze rendhagyó esetek is: az egyik első magyarországi barokk kastélyt, az Esterházyak kismartoni rezidenciáját még a korábbi várból alakították ki 1663 után, megfosztva saroktornyait a védelmi jellegtől, ám az Esterházyaknak persze menedékvárnak ott volt a családi kincstárnak ma is helyet adó közeli fraknói vár. Néhány korábbi várkastélyt, így Egervárt is egy szárny lebontásával építetek át immár klasszikus U-alaprajzú, védelemre nem, csupán reprezentációra alkalmas kastéllyá. De a várak bástyái, tornyai, vizesárkai még sokáig a nemesi lakóhelyek egyre inkább szimbolikus kellékei maradtak: Grassalkovich Antal gödöllői kastélya előtt még a 18. század közepén is olaszbástyákat idéző kerti támfalak, az épület sarkaira pedig karcsú tornyok épültek.

 

Szerzők: Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeuma igazgatója és Kovács Olivér, a műemlékem.hu szerkesztője

 


 

 

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér
2012.01.06


Fontosabb kulcsszavak

Aba Sámuel (1) adókedvezmény (1) Al-Duna (1) államalapítás (2) állapotjelentés (2) alsóvár (2) Andrássy-család (1) apátsági templom (4) Aquincumi Múzeum (6) aradi vértanúk (1) Aranymonostor (2) Archaeolingua Alapítvány (1) Árpád-kor (1) ásatás (6) avarok (2) barokk (1) Beszédes József (1) BME (1) Bocskai (1) bontás (2) Bortemplom (1) bővítés (1) BTM (3) budai vár (4) Budapesti Régészet (2) Budapesti Történeti Múzeum (10) búvárrégészet (1) Buzás Gergely (7) ciszterci (1) ciszterna (1) civilek (1) Csepel (1) Csillag erőd (1) Csontváry (1) Czoma László (1) Dalmácia (3) Dobó István (1) dombóvári vár (1) egri vár (1) együttműködés (1) életveszély (2) első világháború (2) emlékmű (2) emléktábla (1) Építészettörténeti és Műemléki Tanszék (1) Erdély (1) Erdélyi bástya (2) erdélyi fejedelemség (1) Erzsébetváros (1) Europa Nostra (1) Év Kiállítása (1) Év Múzeuma (1) falkép (4) falkutatás (1) famaradvány (1) fellegvár (1) feltárás (27) felújítás (21) felújítás (1) Fenékpuszta (1) ferences templom (1) ferencesek (1) Festetics (1) Floralia (1) földvár (2) Ford (1) Forster Központ (2) freskók (3) FUGA (1) füleki vár (2) Galamb József (1) gepidák (1) gőzmozdony (1) hadi régészet (1) hagyományőrzés (1) Hajdúsági Múzeum (1) halomsír (1) halomsír (1) Határeset (11) határon túl (12) határon túl (1) Helikon (1) helyreállítás (7) helytartói palota (1) Herman Ottó Múzeum (1) honfoglalók (2) Horvátország (2) Hunyadi János (1) I. Géza (1) ICOMOS (6) II. András (1) II. Rákóczi Ferenc (1) indóház (1) ipari örökség (1) ispánság (1) Istvántelki Főműhely (1) Janotti Judit (1) Kálmán Peregrin (1) kályha (1) kályhacsempe (1) kaputorony (1) Karoling (1) kastély (3) kastélypark (3) katolikus templom (1) kegyhely (1) kelta (1) kiállítás (9) kincs (1) kincslelet (1) királyi palota (1) királysír (7) királytemetkezés (8) Kiscell (1) Kisnemesi Otthonok Országos Találkozója (1) Klissza (1) kocsis temetkezés (1) KÖH (2) kolostor (3) Komor Marcell (1) KÖN (1) Konok Tamás (1) könyvbemutató (1) korona (2) középkor (2) Közkincs-kereső (1) Közlekedési Múzeum (1) Kulturális Örökség Napjai (1) Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (2) kúria (1) kutatás (3) Láng Orsolya (1) Lassányi Gábor (1) látogatóközpont (1) Lechner Tudásközpont (1) Liget Projekt (1) Lóvasút (1) Luxemburgi Zsigmond (1) Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (3) Magyar Károly (1) Magyar Nemzeti Múzeum (2) Máré-vár (1) Mátyás Király Múzeum (4) Mercedes-gyár (1) Mezős Tamás (2) Mithrász (2) mohácsi csata (2) Mór püspök (1) műemlék (12) műemlékem.hu (1) műemléki világnap (2) műemlékvédelem (13) Műemlékvédelmi Szakmérnöki tanfolyam (1) muhi csata (1) műtárgy (1) műtárgy (1) múzeum (6) Múzeumok Éjszakája (2) Múzeumok Majálisa (1) Múzeumok Majálisa (1) Nagy Gergely (1) nagyberuházás (1) Nagyváradi vár (1) Nándorfehérvári diadal (1) Nemzeti Hauszmann Program (1) Nemzeti Kulturális Alap (3) népi építészet (3) Népi Építészeti Program (1) népi műemlék (5) népvándorlás (1) nógrádi vár (1) Novigrad (1) ókeresztény (1) Olimpia Hotel (1) Olof Palme-ház (1) oltár (1) omlás (1) Örökségvédelem Kollégiuma (2) Orseolo Péter (1) őskor (3) őslény (1) ostrom (3) palánk (1) paleontológia (1) pálos (1) Palotajátékok (1) pályázat (2) Pétermonostora (1) pincerendszer (1) posta (2) premontrei (2) Pulszky Társaság (1) Rákóczi (1) református templom (2) régészet (14) Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság (1) rekonstrukció (4) reneszánsz (1) RepTár (1) reptér (1) restaurálás (5) Rezi Kató Gábor (1) római kor (3) Rómer Flóris Terv (2) Sághi Attila (3) Salamon-torony (3) sánc (1) Sándy Gyula (1) sírbolt (1) sírépítmény (2) sólyi templom (1) szarkofág (2) szarmaták (2) szecesszió (2) Szent László (1) Szent Margit (1) Szent Mihály plébániatemplom (1) szentély (1) Szerbia (1) szkíták (2) szobor (1) tájház (1) tanösvény (2) tatárjárás (1) Teleki László Alapítvány (5) település (1) temetkezés (3) temető (3) templom (1) templom (3) teszkulcs (3) teszt, valami (1) Tomka Gábor (1) török fürdő (1) török kor (3) Tóth Zsolt (1) váci vár (1) vajdaság (1) vár (7) Varga Mariann (1) Várkapitányság (2) Várkert bazár (1) Várkert kioszk (1) várkutatás (2) vármúzeum (1) városfal (1) Városliget (1) vaskor (2) vasút (1) veszély (1) Világörökség (2) víz alatti régészet (1) vonat (1) Wilhelm Gábor (2) Ybl Miklós (1)