
Miért éppen Zára?
Bár Horvátország, s vele Dalmácia meghódítójának I. Szent Lászlót tartja a középkori krónikás hagyomány nyomán a népi emlékezet, a szent király nem ért el komolyabb sikert, sőt külpolitikai szempontból kifejezetten kockázatosnak bizonyult a fellépése. A trónigényét arra alapozta, hogy testvére, Ilona Dmitar Zvonimir horvát király felesége volt, így az uralkodó 1089-ben bekövetkezett halála után, mivel nem volt élő fiú örökös, igyekezett megszerezni a horvát-, illetve dalmát királyi trónt. Ezzel azonban a térségben befolyással bíró nagyhatalmakkal is konfliktusba keveredett. Horvátország szárazföldi része Róma, Dalmácia pedig Bizánc érdekszférájához tartozott. Bár Bizánc korábban már átengedte a közvetlen uralmat a dalmát városok felett a horvát királynak, olyannyira nem nézte jó szemmel a magyar ambíciókat, hogy válaszul a magyar királyság déli határára rászabadította a portyázó kunokat. László ellencsapásként betört a Balkánra, elfoglalta Sirmiumot és Belgrádot is, azonban az átütő katonai siker elmaradt.
Nem csak a bizánci császár, de a római pápa – aki a horvát király támogatója volt, hogy a térségben a bizánci befolyást csökkentse – sem örült László horvátországi-, dalmáciai terveinek. Mivel nem sikerült diplomáciai úton megbékíteni, László átpártolt a pápa ellenlábasához, IV. Henrik német-római császárhoz, aki geopolitikai okokból közömbös volt a horvátországi és dalmáciai viszonyokkal szemben.
A hódító Kálmán király
Horvátország-Dalmácia meghódítása azonban nem bizonyult egyszerűnek. Zvonimir halála után II. Istvánt, a Trpimir-ház tagját választották horvát királlyá, ő azonban 1090-91 fordulóján elhunyt. László ekkor kapcsolódott be aktívan, azzal, hogy az unokaöccsét, Álmos herceget állította a horvát királyság általa ellenőrzött, vagyis gyéren lakott és hegyvidéki része élére, azonban Álmost hamarosan elűzték a horvát főurak és 1093-ban Petar Svačićot koronázták királlyá. Hiába lépett fel ellene fegyveresen László, Szlavóniát ugyan sikerült meghódítania, azonban a horvátok a Gvozd-hegység táján megállították a magyar csapatokat. I. László abban a tudatban halt meg 1095-ben, hogy a zágrábi püspökség megalapításán túl tartós sikert nem tudott elérni, az Adriának és a virágzó dalmát városoknak még csak a környékére sem jutott el.
Utóda, Kálmán király (Álmos herceg bátyja) lett végül az, aki térdre kényszerítette Horvátországot. 1097-ben szintén a Gvozd-hegységnél vívott ütközetben legyőzte Péter királyt, aki maga is elesett a csatában. Kálmán ezután Spalatóig nyomult előre, s ostrom alá vette a gazdag kereskedővárost. A spalatóiak hamarosan megadták magukat, mire kapitulált a többi dalmáciai város is. Kálmánt 1102-ben a Zárához közeli Tengerfehérvárott horvát királlyá koronázták, ezt követően pedig Horvátország nagy része nyolcszáz évig, egészen 1918-ig a magyar korona része maradt. Kálmán a dalmát királyi címet három évvel később, 1105-ben vette fel.
A tengerpart ékkövei
Dalmácia a magyar hódítás idején különállását ugyan megőrizve, de a horvát királyság része volt, hiszen IV. Romanosz bizánci császár már 1069-ben átengedte a dalmát városok fölötti közvetlen uralmat (ezzel létrehozva középkori dalmát királyi címet) IV. Kresimir Péter horvát királynak, vagyis Dalmácia is perszonálunió keretében kapcsolódott a magyar királysághoz. Etnikailag és kulturális tekintetben a latin tengerpart látványosan elkülönült az ország szárazföldi területeitől. A kereskedővárosok (köztük a három legnagyobb, Zára, Trau és Spalato) antik gyökerűek voltak, s már a római birodalom idején is komoly szerepet játszottak a mediterránumban. A római birodalom bukása után a hanyatlásuk csak átmenetinek bizonyult, így zsíros falatnak számítottak a térség hatalmai számára. Lokálisan nem volt ellenfelük még a horvát fejedelemség, majd királyság sem, amelynek első 9-10. századi „fővárosa” Nóna (Nin) Zára közelében, a tengerpart lagúnájának védelmében feküdt, ám később a királyi székhelyet áthelyezték a hegyek közé, Kninbe.
A dalmát városok hamar felismerték, hogy a messzi magyar uralkodó fennhatósága kifejezetten kedvez az önállóságuknak. Ugyanakkor a védelmére szükségük volt, hiszen Bizánc gyöngülésével mindinkább felemelkedett az Adria térségében Velence, amely folyamatosan igyekezett Dalmáciát az ellenőrzése alá vonni. Hogy mennyire fenyegető volt a jelenlétük, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kálmán király koronázásának a helyszínét, Tengerfehérvárt már 1115-ben, majd 1125-ben is elfoglalta a kalmárköztársaság, s az utóbbi esetben részben le is rombolták.
Királycsinálók
Dalmáciát és vele együtt Horvátországot a gazdagsága mind fontosabb pozícióba emelte a magyar királyság belpolitikájában is. Már a 13. század elején kiderült, hogy nem feltétlenül jó ötlet ezeket az országrészeket a trónörökös herceg uralma alá adni, hiszen az innen származó jövedelmek segítségével eredményesen lehetett lázadni az uralkodó ellen. II. András 1226-ban fiát, Béla herceget (a későbbi IV. Bélát) Horvátország, Szlavónia és Dalmácia éléről Erdélybe helyezte át, hogy anyagi forrásait – amelyeket jórészt az apja elleni fellépésre használt fel – megnyirbálja kissé.
Dalmácia és a Délvidék nagy korszaka az Árpádok férfiági kihalását követően jött el. Az erőteljes velencei nyomás ellen olyan uralkodót szerettek volna, aki tisztában van a fenyegetettségükkel. Erre pedig a nápolyi Anjouk kiválóan alkalmasak voltak, hiszen a kalmárköztársaság természetes ellenfeleinek számítottak. I. Anjou Károly első támogatója a pápával együtt tehát a Délvidék volt. Károly a későbbiekben egy, a nápolyi-, a magyar- és a lengyel királyságot átfogó szövetség létrehozásán kezdett munkálkodni, amely igazán a fia, I. Nagy Lajos korára érett be. Ez a részben megvalósult hatalmi tengely (hiszen Lajos egy időben lengyel király is volt) beszorította volna Velencét, amellyel Lajos több ízben is összecsapott. Bár a konfliktusokból rendre a magyar uralkodó került ki győztesen, a kalmárköztársaság rendre talpra állt.
A nápolyi- és a magyar királyság perszonáluniója később mégis létrejött – még ha csak hetekre is. I. Lajos halála után királyként megkoronázott lánya, a kiskorú Mária lett a királynő, de valójában nem ő, hanem a király özvegye, Erzsébet királyné kormányzott. Rövid idő alatt összekuszálták Lajos politikai örökségét, az ország a polgárháború szélére sodródott. Ekkor a délvidékiek behívták a Lajos udvarában nevelkedett Károlyt, Nápoly királyát a magyar trónra, ám alig egy hónap után merényletet követtek el ellene. A magyar királyság trónjára végül Luxemburgi Zsigmond került Mária férjeként, aki a későbbiekben a német-, cseh-, magyar szövetségi tengely megvalósítását tűzte ki célul. Egyszer még trónkövetelőként előkerült Nápolyi László, II. Károly fia, aki reálpolitikusként jól mérte fel, hogy nincs esélye Zsigmonddal szemben, így – bár Zárában magyar királlyá koronázták, a katonai vereség után – végül 1411-ben eladta dalmáciai birtokait Velencének. Zsigmond is ráébredt, hogy nem tudja végérvényesen sarokba szorítani Velencét, feleslegesen öl energiát a küzdelembe, így 1435-ben a nagyszombati egyezményben lemondott Dalmáciáról a kalmárköztársaság javára.
Az Adria keleti partvidékén így háromszázharminchárom év után véget ért a magyar uralom.
Zára utcáin
A magyar királyság már csaknem hatszáz éve kivonult a térségből, így a magyar kapcsolatok java már csak történelmi adatként él, azonban találunk még épített emlékeket is. Spalatóban (Split) a Szent Doimus székesegyház nyugati kapuja fölött egy kis kőláda feltehetően IV. Béla két lányának a földi maradványait őrzi, akik a tatárok elől menekülve a közeli Klissza várában haltak meg. A városban áll egy ház is, amelyet a helyi emlékezet a magyar király szálláshelyeként tart nyilván, ám jelenlegi tömegében aligha 13. századi az épület.
Az északabbra fekvő Zára már a magyar uralom több korszakát idézi fel. Időben a legkorábbi a fórum mellett álló Mária-templom, a Szűz Mária kolostor temploma. Harangtornyának építéséhez Kálmán király is hozzájárult, amelyet felirat őriz napjainkban is. A fórumtól északra a Szent Ferenc kolostort találjuk, ahol 1358-ban I. Lajos és a velencei dózse követei aláírták a békeszerződést, amelynek értelmében kalmárköztársaság lemondott dalmáciai igényeiről. Nem utoljára tette ezt, hiszen Lajos király 1382-ben bekövetkezett haláláig még kétszer kénytelen volt összecsapni a gátlástalan és agresszív kereskedőállammal. Végül a történelmi belváros keleti részén találjuk a Szent Krševan-templomot, amelyben I. Lajos özvegyét, Erzsébet királynét eltemették, miután 1387 januárjában megfojtották Novigrad várában, ahol a lányával, Mária királynővel együtt őrizték. Ez a vár alig több mint félórányi autóútra van Zárától, így érdemes felkeresni, még ha a romos falak közt erősen a fantáziájára is van utalva az utazó.
Horvátország magyar vonatkozású épített emlékei a Határeset adatbázisában
Fotó, szöveg: Kovács Olivér
Képgaléria a cikkhez

Kapcsolódó határon túli objektum a Határeset adatbázisából
Fontosabb kulcsszavak
Kapcsolódó cikkek








