Megújulásunk támogatója:  

Kis magyar úthatározó 2.

Folytatjuk az Archeologia portál szó szerinti útikalauzát a Kárpát-medencéről. Kiderül az is, hogyan és miért is maradt le a térség Európa nyugati felétől.
Folytatjuk az Archeologia portál szó szerinti útikalauzát a Kárpát-medencéről. Kiderül az is, hogyan és miért is maradt le a térség Európa nyugati felétől.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130609uthatarozo2/cat300r2_49e.jpgDe vajon miért is volt szükség az utakra a középkorban? Az eddigiek után ugyancsak költői kérdésre csak összetett válasz adható, ami alapján akár osztályozhatjuk, kategorizálhatjuk is az utakat. Kezdjük a gazdasági szempontokkal, hiszen azok adnak nagyobb horizontú távlatot. A kereskedők kora-középkorban öszvérkaravánokkal rótták Európa ösvényeit. Az öszvér rossz ösvényen is elmegy, de nem is bír nagy terheket cipelni. Az áruk azonban, amelyek ebben az időben végigutazzák Európa útjait, nem is nagy tömegűek. Elsősorban a luxuscikkek: drága textilek, fűszerek, drágakövek, nemesfémek azok, amiket nem lehetett mindenhol helyben előállítani, a kereskedelmén viszont kis mennyiségből is nagy hasznot fölözhettek le.

A 12-13. századig a távolsági kereskedelem van túlsúlyban: nem csak a Kárpát-medencében, de Európa nagy részén is. Az agráriumra alapuló ipari termelés a Közép-Európánál fejlettebb régiókban is csak ekkor indul be igazán, így a felhasznált javak többségét ugyanott termelik meg, ahol felhasználják. Az utakat is többnyire a javarészt zsidó, illetve – a Kárpát-medencében – kisebb részt iszlám hitű kereskedők járták. Az etnikai különállás és az ebből fakadó összetartozás elsősorban azért vált mind fontosabbá, mert így zárt „társaságot” alkottak, amely képes volt a távolsági kereskedelemhez nélkülözhetetlen önszerveződésre, garanciákra, a tagjainak pedig – legalábbis az útjuk során helyben – segítséget, például szállást tudott biztosítani a megállóhelyeken. Észak-Itáliában, majd Nyugat-Európa vezető térségeiben ekkortájt már létrejöttek komoly, viszonylag nagy tőkeerejű kereskedőtársaságok is, amelyek azonban a mi szűkebb régiónk gazdaságára még nem voltak nagyobb hatással, ám az európai gazdasági fejlődésnek a motorjai lettek, a 13-14. századtól kezdve pedig megjelentek a lerakataik Közép-Európai nagyvárosaiban is. Ők már nem csak a távoli tájak kevesek által megfizethető luxusáruival, hanem a nagy ipari központok tömegtermékeivel: textíliákkal és fémárukkal kereskednek, sőt bizonyos nyersanyagok, például az ércek is megjelennek az árucikkek között. Ezeket már nem érdemes kis csomagokban öszvérek hátán messzire szállítani, nagy társzekerek kellenek a fuvarozásukhoz. A szekér azonban már csak igazi úton tud haladni, de még ott sem túl gyorsan. A kereskedők legfeljebb 20-40 kilométeres napi távval számolhattak (attól függően, hogy milyen rakományt és mivel szállítottak). Nagy tömegű árúra továbbra is a vízi közlekedés volt a legalkalmasabb, nem csak a középkorban, de egész a 19. századig, a vasút kiépítéséig.


Napkelettől napnyugatig

Az eredetileg gyakran helyi érdekeltségű szárazföldi és vízi útszakaszok összekapcsolásával kialakultak a távolsági kereskedelem útvonalai, amelyek egymáshoz kapcsolódva behálózták a kontinenst, sőt egész Ázsiáig vezettek. Ezek az útvonalak a regionális politikai hatásokra (például ha egy vidék biztonsága csökkent) persze időről időre változhattak.

Ilyen politika változásoknak köszönhette gazdasági és ezáltal kulturális felemelkedését is Magyarország egy korábban elmaradott régiója, és végül ennek a következménye lett politikai önállósodása is. Erdélyről van szó, amely későközépkori és korújkori felemelkedése a világkereskedelem és az európai politika változásaiban gyökeredzik.
A középkori világ egyik legnagyobb, globális jelentőségű kereskedelmi útvonala a Kínából nyugatra tartó selyemút volt. Ez két fő ágra válva érte el Európát. Az egyik Levantén, azaz a Földközi-tenger keleti partvidékén végződött. A XIII. század közepéig főleg a keresztes államok kikötőiben rakodták át az árut Pisa, Amalfi és Velence olasz kereskedői hajóikra. A mongol pusztítás, majd a keresztes államok bukása miatt azután a szárazföldi út végállomása áttevődött Egyiptomba, ahol viszont már Velence jobbára monopolizálta a tengeri forgalmat. Az adriai tengeri kikötő- és kereskedővárosból azután az Alpokon átkelve szállították az egzotikus árukat Európa különböző tájaira. Az egyik legfontosabb út nagyjából a régi Borostyánkőút nyomvonalát követve Nyugat-Magyarországon, majd a XIII. század második felétől Stájerországon és Bécsen át jutott el Csehországba és azon át a Balti tenger partvidékére, ahol a kerekedők északi luxusárukra: szőrmékre, borostyánra cserélhették keleti portékájukat, a selymet és a fűszereket, köztük a középkori konyhaművészet nélkülözhetetlen kellékét, a borsot.

A Selyemút másik ága Fekete-tengeren át vezetett a krími kikötők közvetítésével az orosz síkság nagy folyóihoz, amelyeken messze északra lehetett felhajózni az áruval. Ennek az útnak a tengeri szakaszát Bizánc ellenőrizte az ókor óta virágzó Fekete-tengeri, elsősorban krími görög kolóniái révén, az északi szakaszt pedig a 10-11. századtól mindinkább a svéd varégek tartották fennhatóságuk alatt, akiknek a kereskedelmi forgalom miatt megérte az út mentén olyan hatalmas, idővel birodalommá növekvő és lassan elszlávosodó városállamokat alapítaniuk, mint Novgorod és Kijev (az utóbbi már a svédek megérkezése előtt is létezett). A 13. század közepén a mongol hódítás azonban elvágta ennek az útnak az északi végét, délen pedig Bizánc hanyatlása sodorta veszélybe a krími görög városokat. Ekkor tette rá a kezét erre a veszélyes de jól jövedelmező útvonalra Velence nagy riválisa, a liguriai kereskedőváros: Genova. A Fekete-tengeri kikötők feletti ellenőrzés megszerzése nem jelentett akadályt, hiszen a minden oldalról fenyegetett, szorult helyzetben lévő Bizánc császárait nem volt nehéz lekenyerezni, ám a tatárok földjén nem volt könnyű az átkelés. Ezért új, nyugatabbra vezető útvonalat kerestek. Ennek lettek kiindulópontjai a Dobrudzsában alapított genovai kereskedelmi lerakatok. Ezekből a kunok országán át vezetett az út Erdélybe, ahol a nagy hágók környékén: Szebenben, Brassóban és Besztercén már a 12. században szászok telepedtek meg. A Kárpátokon átvezető utak Kolozsvárra futottak össze, ahonnan vagy a Királyhágón át Várad felé, vagy a Szamos völgyében, Szatmáron át lehetett észak felé továbbjutni. Az északi út lett a fontosabb, ez ugyanis rácsatlakozott a Hernád völgyében Krakkóba, és azon át Sziléziába, majd a Baltikumba tartó útra, így ezen át is létrejöhetett az összeköttetés a Kína és a Baltikum között. Ennek az új útnak a jelentősége akkor nőtt meg igazán, amikor a velencei köztársaság a 15. század elején elragadta Zsigmond királytól Dalmáciát. A Cseh- és Németország felett is uralkodó magyar király, aki inkább hitt az ész és a diplomácia, mint a fegyverek erejében, úgy próbálta térdre kényszeríteni az adriai köztársaságot, hogy kontinentális zárlatot hirdetett kereskedőivel szemben, és helyettük ősi ellenségeiket, a genovaiakat részesítette előnyben fél kontinensnyi birodalmában. Még ha a zárlat nem is lehetett teljes - hiszen a korrupció akkor is virágzott - annyit legalább elért, hogy a genovaiak által kézben tartott Fekete-tengeri útvonal fel tudott zárkózni az adriaihoz. Itt a genovai kereskedők által behozott árukat az erdélyi és kassai kereskedők továbbíthatták Krakkóba, és így a távolsági kereskedelem búsás hasznából ők is alaposan kivehették a részüket.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130609uthatarozo2/nyitra.jpg


http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130609uthatarozo2/kassa.jpgJárulékos kulturális haszon

Az úton azonban nem csak kalmárok, de mesteremberek is jártak, így a meggazdagodó városoknak volt honnan kőfaragókat és építőmestereket szerződtetniük fölös vagyonuk elköltéséhez. Zsigmond király korában Kassa polgárai katedrális méretű plébániatemplomot emeltek, amelynek építőpáholyából hamarosan Erdély és Krakkó felé is szétrajzottak a kőfaragólegények, megépítve Kolozsvár, Brassó és Kazimierz Kassára rímelő nagy gótikus templomait. A 15. század végétől a 17. századig viszont már inkább a virágkorát élő Kolozsvár kőfaragói koptatták ezt az utat Szilézia és a moldvai román fejedelemség között.

Bár Zsigmond király Velence-ellenes blokádja idővel összeomlott, a kiépült kelet-magyarországi kereskedelmi út olyan tartósnak bizonyult, hogy még a török hódítás sem tudta elvágni, sőt a törököknek is érdekükké vált a fenntartása, így jobbnak vélték, ha Erdélyből vazallus, de látszólag mégis önálló fejedelemséget kreálnak, hogy az erdélyi kereskedők nyugodtan továbbíthassák az akkor már török hajók által a Fekete-tengeren át Európába hozott keleti árukat.

Míg Kelet-Magyarország nagyvárosai a luxusáruk közvetítő kereskedeleméből gazdagodtak meg, addig Nyugat-Magyarország kereskedővárosai a délnémet-osztrák ipar tömegárucikkeit közvetítették az ország közepébe. Ezek az áruk főleg a pozsonyi vámon át érkeztek be az országba, így e vám bérlete számított a kor legjobban fizető üzleti vállalkozásának. A steyri kovácsok késeit, a bécsi fazekasok grafitos edényeit, a nürnbergi ötvösök rézáruit, és természetesen mindenféle minőségű posztót és egyéb textilfélét nagy társzekereken, vagy dunai hajókon vitték Budáig, ahol a felvidéki és erdélyi bányákban kibányászott és a királyi kamarákban pénzzé vert aranyat és ezüstöt kaptak értük. Ennek az elszállításához persze már nem kellettek a dunai dereglyék, amiket nehéz is lett volna visszavontatni a folyó sodrásával szemben, így azokat Budán jobbára szétbontották és épületfának eladták.

Sokáig nem is tudott Magyarország mással fizetni a nyugati iparcikkekért mint a Kárpát-medencében bőven rendelkezésre álló nemesfémmel. Az arany és ezüst mellett nagy érték volta réz is, amelyet azonban nem csak pénzérmék formájában, hanem ércként is kivihettek a kereskedők. Ez akkor vált igazán fontossá, amikor Lengyelországban ónlelőhelyeket tártak fel, és így a Magas-Tátra két oldalán minden rendelkezésre állt a bronz készítéséhez. A 14-15. században a szepességi városokon át lebonyolódó érckereskedelem nem csak Európa legfejlettebb bronzművességét teremtette meg Észak-Magyarországon, de igen forgalmassá tette Magas-Tátra mellett átvezető kereskedelmi útvonalakat is, amelyek magyar oldalán olyan városok virágoztak fel mint Lőcse, Késmárk és Igló.

Az ország ásványkincsekben szegény és az iparvárosokat is nélkülöző középső része végül is a marhatenyésztésben lelte meg a konvertibilis valutáját. A tatárjárás miatt megritkult településhálózat a 14-15. század folyamán tovább pusztásodott: a sok kis falu helyett hatalmas, füves pusztákkal övezett népes mezővárosok születtek, amelyek lakói marhákat legeltettek az elhagyott szántóföldek helyén. Ezeket a marhákat aztán gazdag kereskedők, vállalkozókedvű nemesek vásárolták fel és hajdúkkal, lábon hajtatták a délnémet és az észak-olasz városok húspiacaira. Az Alföld két szélén Szeged és Pest marhapiacai voltak a nagy hajtások kiindulópontjai. Pestről a Duna völgyében haladt az út Németországba, míg Szegedről a Délalföldön és Pécsen át Itália felé.

A távolsági kereskedelem keveseknek nagy jövedelmeket biztosított még a későközépkorban is. Ám ekkor már egyre fontosabbá vált a helyi áruforgalom, hiszen a falvak szegényebb lakói között is visszaszorulóban volt a teljesen önellátó gazdálkodás. A parasztok terményeiket a hetipiacokon és a vásárokon értekesítették, ahol a kapott pénzből az iparosok áruit vásárolták meg. De maga a mezőgazdasági termelés is specializálódott: más vidéken termeltek gabonát és máshol szőlőt. Ezek is a piacokon cseréltek gazdát. Ehhez az intenzív árukereskedelemhez piac- és vásáros helyek, azaz a mezővárosok utakkal összekötött hálózatára volt szükség. Ilyen piacos helyek persze elsősorban ott sűrűsödtek, ahol különböző adottságú tájegységek: síkságok és hegyek, vagy dombvidékek érintkeztek egymással. Így a későközépkorban olyan útvonalak is új életre keltek, amelyeknek még az Árpád-korban a távolsági kereskedelemben játszott szerepe eddigre már elenyészett, vagy legalábbis háttérbe szorult: a Pestről északkelet felé vezető, vagy a Budáról a Duna mentén délre haladó nagy utak a 14-15. században már elsősorban gazdag mezővárosok füzéreként éltek tovább.


Szentek, zarándokok

Bár vargabetűnek tűnhet a gazdasághoz képest, de a kereskedelmi utak egy részét használták a zarándokok is. A középkori nemzetközi zarándoklat nem csupán hitéleti, de gazdasági kérdés is: mint a turisztika legősibb ága, egy felkeresésre különösen ajánlott kegyhely nagy, fizetőképes és fogyasztó forgalma valóban képes volt egy település, vagy akár egy kisebb térség felvirágoztatására. Az első magyar szentek avatására 1083-ban került sor és kiválasztásuknál már valamiféle regionális gazdaságélénkítő program nyomát ismerhetjük fel (vagy magyarázhatjuk bele): míg Szent István és Imre a klasszikus szentföldi zarándokút alkalmával volt felkereshető az útba eső Fehérváron, addig András és Benedek az attól kissé északabbra fekvő Nyitrán nyugodott (amelyet néhány évtized múlva püspökséggé is emeltek, részben nyilván a megnövekedett jelentőség miatt), Gellért kedvéért pedig délebbre tehetett egy kis keleti kitérőt a Jeruzsálembe tartó és közben a pénzét költő utazó.

 

Hidak nélküli ország és miért lett káros a marhatenyésztés - a teljes cikk az Archeologia - Altum Castrum Online portálon!

 

 

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér
2013.06.09


Fontosabb kulcsszavak

Aba Sámuel (1) adókedvezmény (1) Al-Duna (1) államalapítás (2) állapotjelentés (2) alsóvár (2) apátsági templom (4) Aquincumi Múzeum (6) aradi vértanúk (1) Aranymonostor (2) Archaeolingua Alapítvány (1) Árpád-kor (1) ásatás (6) avarok (2) barokk (1) Beszédes József (1) BME (1) Bocskai (1) bontás (2) Bortemplom (1) bővítés (1) BTM (3) budai vár (4) Budapesti Régészet (2) Budapesti Történeti Múzeum (9) búvárrégészet (1) Buzás Gergely (7) ciszterci (1) ciszterna (1) civilek (1) Csepel (1) Csillag erőd (1) Csontváry (1) Czoma László (1) Dalmácia (3) Dobó István (1) dombóvári vár (1) egri vár (1) együttműködés (1) életveszély (2) első világháború (2) emlékmű (2) emléktábla (1) Építészettörténeti és Műemléki Tanszék (1) Erdély (1) Erdélyi bástya (1) erdélyi fejedelemség (1) Erzsébetváros (1) Europa Nostra (1) Év Kiállítása (1) Év Múzeuma (1) falkép (4) falkutatás (1) famaradvány (1) fellegvár (1) feltárás (26) felújítás (21) felújítás (1) Fenékpuszta (1) ferences templom (1) ferencesek (1) Festetics (1) Floralia (1) földvár (2) Ford (1) Forster Központ (2) freskók (3) FUGA (1) füleki vár (2) Galamb József (1) gepidák (1) gőzmozdony (1) hadi régészet (1) hagyományőrzés (1) Hajdúsági Múzeum (1) halomsír (1) halomsír (1) Határeset (11) határon túl (12) határon túl (1) Helikon (1) helyreállítás (7) helytartói palota (1) Herman Ottó Múzeum (1) honfoglalók (2) Horvátország (2) Hunyadi János (1) I. Géza (1) ICOMOS (6) II. András (1) II. Rákóczi Ferenc (1) indóház (1) ipari örökség (1) ispánság (1) Istvántelki Főműhely (1) Janotti Judit (1) Kálmán Peregrin (1) kályha (1) kályhacsempe (1) kaputorony (1) Karoling (1) kastély (2) kastélypark (2) katolikus templom (1) kegyhely (1) kelta (1) kiállítás (8) kincs (1) kincslelet (1) királyi palota (1) királysír (7) királytemetkezés (8) Kiscell (1) Kisnemesi Otthonok Országos Találkozója (1) Klissza (1) kocsis temetkezés (1) KÖH (2) kolostor (3) Komor Marcell (1) KÖN (1) Konok Tamás (1) könyvbemutató (1) korona (2) középkor (2) Közkincs-kereső (1) Közlekedési Múzeum (1) Kulturális Örökség Napjai (1) Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (2) kúria (1) kutatás (3) Láng Orsolya (1) Lassányi Gábor (1) látogatóközpont (1) Lechner Tudásközpont (1) Liget Projekt (1) Lóvasút (1) Luxemburgi Zsigmond (1) Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (3) Magyar Károly (1) Magyar Nemzeti Múzeum (2) Máré-vár (1) Mátyás Király Múzeum (4) Mercedes-gyár (1) Mezős Tamás (2) Mithrász (2) mohácsi csata (2) Mór püspök (1) műemlék (12) műemlékem.hu (1) műemléki világnap (2) műemlékvédelem (13) Műemlékvédelmi Szakmérnöki tanfolyam (1) muhi csata (1) műtárgy (1) műtárgy (1) múzeum (6) Múzeumok Éjszakája (2) Múzeumok Majálisa (1) Múzeumok Majálisa (1) Nagy Gergely (1) nagyberuházás (1) Nagyváradi vár (1) Nándorfehérvári diadal (1) Nemzeti Hauszmann Program (1) Nemzeti Kulturális Alap (3) népi építészet (3) Népi Építészeti Program (1) népi műemlék (5) népvándorlás (1) nógrádi vár (1) Novigrad (1) ókeresztény (1) Olimpia Hotel (1) Olof Palme-ház (1) oltár (1) omlás (1) Örökségvédelem Kollégiuma (2) Orseolo Péter (1) őskor (3) őslény (1) ostrom (3) palánk (1) paleontológia (1) pálos (1) Palotajátékok (1) pályázat (2) Pétermonostora (1) pincerendszer (1) posta (2) premontrei (2) Pulszky Társaság (1) Rákóczi (1) református templom (2) régészet (14) Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság (1) rekonstrukció (4) reneszánsz (1) RepTár (1) reptér (1) restaurálás (5) Rezi Kató Gábor (1) római kor (3) Rómer Flóris Terv (2) Sághi Attila (3) Salamon-torony (3) sánc (1) Sándy Gyula (1) sírbolt (1) sírépítmény (2) sólyi templom (1) szarkofág (2) szarmaták (2) szecesszió (2) Szent László (1) Szent Margit (1) Szent Mihály plébániatemplom (1) szentély (1) Szerbia (1) szkíták (2) szobor (1) tájház (1) tanösvény (2) tatárjárás (1) Teleki László Alapítvány (5) település (1) temetkezés (3) temető (3) templom (1) templom (3) teszkulcs (3) teszt, valami (1) Tomka Gábor (1) török fürdő (1) török kor (3) Tóth Zsolt (1) váci vár (1) vajdaság (1) vár (7) Varga Mariann (1) Várkapitányság (1) Várkert bazár (1) Várkert kioszk (1) várkutatás (2) vármúzeum (1) városfal (1) Városliget (1) vaskor (2) vasút (1) veszély (1) Világörökség (2) víz alatti régészet (1) vonat (1) Wilhelm Gábor (2) Ybl Miklós (1)