Megújulásunk támogatója:  

Kis magyar úthatározó 1.

Archeologia: szó szerint útikalauz a kezdetektől az újkor hajnaláig a Kárpát-medencéről – a teljesség igénye nélkül.
Archeologia: szó szerint útikalauz a kezdetektől az újkor hajnaláig a Kárpát-medencéről – a teljesség igénye nélkül.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130514uthatarozo/002.jpgBár már az újkőkori kultúráknak megvoltak a kereskedelmi útvonalai, amelyek többnyire folyóvölgyekben futottak, az épített utak története a Kárpát-medencében kétezer esztendővel ezelőtt, a római birodalom hódításával vette kezdetét. Róma lépésről lépesre vetette meg a lábát a mai Dunántúl területén, amelynek katonai elfoglalására a Krisztus születését követő években került sor. Ám a terület valódi civilizálásához nem volt elég a légiók hada: évtizedek kellettek hozzá, mire az új provincia, Pannonia gazdasági értelemben is valóban a birodalom szerves része lett.

Ahol Róma megjelent, ott utak épültek: a birodalom tartományait, városait mintegy 80 ezer kilométernyi úthálózat kötötte össze a fénykorban. Nem volt ez másként a Dunántúlon sem: s ha ma közismert is a könnyed, már-már hanyag latin szellem, a rómaiak akkortájt olyan minőségű utakat, hidakat építettek, amelyek egy része – ha nem is nálunk, hanem a kárpát-medenceinél szerencsésebb éghajlaton – ma is használható.

Az építés ásással kezdődött, hiszen az utak egy, néhol másfél méteres alapozást kaptak. Több rétegben különböző nagyságú köveket raktak le (alulra a nagyobbakat, feljebb a kisebbeket), legfölül habarcsos járófelületet alakítottak ki, s még arról is gondoskodtak, hogy a felületről elvezessék a lehulló csapadékot, úgy, hogy ne mossa alá az út alapját. Városokban kőlapokkal fedték le a járófelületet, míg azokon kívül kavicsborítást kaptak. A birodalom nagyságát nem kis részt ez a gondos mérnöki munka alapozta meg, hiszen ezeknek a hadiutaknak az elsődleges célja az volt, hogy a légiók és más különböző fegyveres alakulatok gyorsan eljuthassanak egyik helyről a másikra. A hadiutak persze idővel kereskedelmi szerepet is kaptak, mint a térség leghíresebbje, a Via Sucinaria, azaz a Borostyánút.

A Balti-, illetve az Északi-tengert a mediterrán világgal összekötő út, amely az egyik leglátványosabb ott szállított árúról kapta a nevét, nem a rómaiak találmánya volt, hiszen már a korukban is több évszázados múltra tekintett vissza. Ők építették ki azonban a birodalmon belüli részét, olyan minőségben, hogy több helyütt ma is járható, használható volna – ha nem lenne ehhez túl becses érték, no és nem húzódna helyenként a föld alatt.

Az út észak felől Vindobonánál, a mai Bécsnél lépett be a birodalomba, s innen dél felé haladt. Átszelte Scarbantát, azaz Sopron belvárosát, majd Savariat, vagyis Szombathelyet – valójában mindkét település a nagy forgalmú út melletti pihenőhelyből nőt ki. Innen mindinkább nyugat felé kanyarodott és egy hatalmas kanyarral érte el az Adriai-tenger partján álló Aquileiát.

A Borostyánút hatalmas gazdagságot hozott a mellette fekvő településeknek. A második század első fele volt a mai Dunántúl belsejében fekvő települések valódi aranykora. Nem csak a nemzetközi útvonal épült ki, hanem összeköttetés jött létre a nagyobb városok, például Aquincum és Sopianae között, amely Gorsiumnál (vagyis a mai Székesfehérvártól nyugatra) elágazott észak felé, Brigetioba, ami a mai Komárom keleti részén volt. A Borostyánút elágazásaként út szelte át a mai Balatonfelvidéket is, a Duna felé tartva.

A Duna mentén azonban erősödött a nyomás: bebizonyosodott, hogy az Itáliába tartó utakon nem csak a római hódító légiók tarthatnak észak, illetve kelet felé, de országutat jelentenek a betörő barbároknak is. Ugyan 180-ra Marcus Aurelius tönkreverte a markomann törzseket, s már a Duna túloldalán alapítandó provinciákat tervezte, azonban még ebben az évben valószínűleg pestisben meghalt a mai Bécs belvárosa helyén álló Vindobonában. Bár voltak még nagy hatalmú és becsvágyú utódai a császári trónon, Róma végleg megtorpant a Duna partján. Ezután került sor a ma ismert limes – amelyet mint folyami határt, ripának neveztek – teljes kiépítésre is ezen a szakaszon. Ez persze átszabta a Dunántúl úthálózatát is.

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130514uthatarozo/003.jpg

Római légiók és buzgó keresztények

A limest ugyan elsősorban erődök, őrtornyok sűrű hálózataként ismerjük, legalább ennyire fontos része volt az azokat összekötő, úgynevezett limesút is, amely a katonaság gyors közlekedését volt hivatott szolgálni. A római hadsereg leghatékonyabb harcosai a légiók gyalogos csapattestei voltak – a lovasok csak kiegészítő egységekként szolgáltak –, így ezt a kövezett utat is az ő igényeikre szabták elsősorban. A térség négy légiótáborát, Vindobonát, Carnuntumot (Bécstől keletre, de még a mai Ausztria területén), Brigetiót (a mai Komárom-Szőny határában terült el) és Aquincumot kötötte össze, majd tovább vezetett dél felé a Duna jobb partján egészen a mai Szerbia szívéig. Szükség esetén a legionáriusok akár napi 25-30 kilométert is képesek voltak megtenni a limesúton, ami még úgy is rendkívüli teljesítmény, hogy a felszerelés nagy részét a Dunán hajózó gályák szállították, hiszen a „könnyű” fegyverzet is jó tizenöt kilót nyomott.

Bár a limesutat elsősorban katonai használatra építették ki, hamarosan a térség legfontosabb kereskedelmi útvonala is lett. Persze a Borostyánút, vagy az észak-itáliai Aquileiába tartó, a Balaton északi részén futó Magna Via nem szűnt meg (sőt utóbbi később híresebb lett, mint gondolnánk, de erről majd a maga idején), azonban a kereskedelmi és gazdasági súlypont az átrendeződött forgalom miatt a provincia határára tolódott.

A rómaiak persze nem csak épített utakon közlekedtek, de kihasználták a térség akkor még sokkalta sűrűbb folyóvízhálózatát is. A Duna volt a legfontosabb útvonal, de hajóztak az akkor még létező Sárvíz medrében is, amely a birodalom határfolyóját kötötte össze a mai Székesfehérvártól kissé nyugatra fekvő Gorsiummal.

A hódításaikor még pogány Róma a kárpát-medencei végnapjaira, a 4. században mindinkább kereszténnyé vált. Új egyházi központok emelkedtek fel, mint például a Délvidéken a korábban is jelentős Sirmium, a mai Szávaszentdemeter, ám a rómaiak az 5. század elején feladták a térséget. A lakók egy része azonban – hiába volt a hun, majd az avar betelepedés – nyilván nem költözött nyugatra, ám különösen az avar birodalom korszakában a Kárpát-medence leszakadt Európáról, s csökkent a távolsági kereskedelem, s vele az utak jelentősége is. A sztyeppei kultúrák legfontosabb közlekedési eszköze nem a kocsi, hanem a hátasló volt, amely számára kényelmesebb a kövezett útnál a füves ösvény.

Ám a Dunántúl csak ideiglenesen veszett el Európa számára. A 8. század végén a bolgárok támadtak az avarokra, a kegyelemdöfést pedig a frank Nagy Károly – akit az avar-hadjárat után nem sokkal koronáztak császárrá – hadai adták meg. A terület a keleti frank birodalom érdekszférája lett, egy mára már szinte teljesen elveszett központi várossal, Morsaburggal, vagyis Zalavárral a Balatontól nyugatra. Itt már zarándoktemplom is épült, ahol a buzgó keresztények egy Hadrianus nevű mártír földi maradványai mellett imádkozhattak – a templom nagy forgalma már előrevetíti a középkor egyik fontos útfenntartási szempontját, a szentek segítségéért akár több ezer kilométert vándorló zarándokok hatalmas tömegét.

A Dunántúlt azonban hamarosan meghódította a honfoglaló magyarság, amelynek harcos törzsi államába nemigen kívánkozott a külhoni utazó. Néhány évtized múlva azonban immár az egész Kárpát-medence kapcsolódott vissza Európa történelméhez – no és persze az úthálózatához is.

 

http://www.muemlekem.hu/images/magazin/20130514uthatarozo/05.jpgA hodu utuk és a vadon meghódítása

„Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” - ez az első ismert magyar nyelvű mondattöredék, amely a tihanyi bencés apátság 1055-ben lejegyzett alapítólevelében maradt fenn, számos más magyar szóval együtt. A megfejtése még csaknem ezer esztendő távlatából is egyszerű: „Fehérvárra menő hadi útra”. Valószínűleg a hajdani Magna Via egy szakaszára utaltak vele, ami még használatban volt a 11. század derekán és a jó építési minőségének hála ideális volt mind a katonaság, mind a helyi-, valamint a feléledő itáliai távolsági kereskedelem céljaira.

Ha a korszak műveltebb nyugat-európai emberét megkérdezhettük volna, miért örült elsősorban annak, hogy I. (Szent) István keresztény magyar királyságot alapított, a legfontosabbak közt – ha nem a legfontosabbként – a jeruzsálemi zarándokút megnyitását említette volna. Zarándokok persze már korábban is voltak – ők virágoztatták fel Zalavárt is –, azonban a 11. század volt az a korszak, amikor tömegesen keltek útra Európa szerte, hogy a szent helyeket, s köztük a legszentebbet, Jeruzsálemet, Jézus életének és halálának színhelyeit felkeressék (a felfokozott hangulatban része volt annak is, hogy közelgett az „ezredév” vége, Krisztus halála és feltámadása ezer éves évfordulója, így kézzelfogható közelségbe került az Utolsó ítélet, ami persze mégsem jött el). Az Alpokot észak felé elkerülő útvonal a Duna folyása mentén, Dévénynél lépett be az országba, hosszan az egykori limesúton haladt, majd Győr után délkelet felé kanyarodott. Elhaladt a mai Székesfehérvár mellett, s visszatért a Duna vonalához. A Dráván, majd a Száván átkelve az utazó a mai Belgrád (a középkorban Nándorfehérvár), egyik városrészénél, Zimonynál érte el a magyar királyság déli végét és folytatta az útját – egy ideig még a Dunát követve – a már bizánci érdekszférához tartozó területen, hogy Konstantinápolynál a Boszporuszon átkelve Kis-Ázsián keresztül a Szentföldre érjen.

Már rögvest a magyar királyság alapítását követő évtizedben sor került Erdély bekebelezésére (a 10. század elejétől annak utolsó harmadáig, a későbbi Árpád-ház felemelkedéséig decentralizált volt a meghódított terület). Az itteni hatalom központja Gyulafehérváron volt, a római alapítású Apulumban, hiszen Erdély jó része 107 és 270 között szintén római provincia volt Dacia néven. Rómaiak alapították tőle északra Kolozsvárt is Napoca néven. Erdély déli részén tehát szintén jó minőségű római utak húzódtak, ám a legfontosabb útvonal maga a Maros folyó volt, amelyen a Kárpát-medence szívébe szállították az Erdélyben bányászott aranyat és a sokkal nagyobb mennyiségű, ugyanannyira nélkülözhetetlen sót.

Az észak-erdélyi sóbányákból egy másik útvonal vezetett a Tiszához, amelyet Szolnok várának ispánjai felügyeltek. Emellett az útvonal mellett alakult ki a hosszú, később három részre is darabolt Szolnok megye.

Az új útvonalak többnyire a folyóvölgyekben épültek ki. A Dunántúltól északra a Vág és a Garam mentén, míg a mai Északkelet-Magyarországon, illetve Kelet-Szlovákiában a többi közt a Bodrog mellékfolyói partján nőttek mind nagyobbra a települések. Utóbbinál a vadon meghódítása során (hiszen ezek a térségek egy évezreddel ezelőtt szinte összefüggő erdőségek voltak) alakult ki a Lengyelországba vezető nagy forgalmú kereskedelmi útvonal, amelynek az egyik legfontosabb városa Bártfa volt – neve az erdőirtásban nélkülözhetetlen bárdra vezethető vissza. A telepesfalvak, -városok nagyon gyakran a szerzetesrendek, elsősorban a ciszterciek alapításai voltak – Bártfa irtástelepülés magja is így jött létre a 12. században.

 

cikk folytatása és hamarosan a következő része az Archeologia - Altum Castrum Online portálon

 

Kapcsolódó cikkeink:

Kis magyar várhatározó

Kővárak kora

Várak végnapjai

 

 

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér
2013.05.14


Fontosabb kulcsszavak

Aba Sámuel (1) adókedvezmény (1) Al-Duna (1) államalapítás (2) állapotjelentés (2) alsóvár (2) apátsági templom (4) Aquincumi Múzeum (6) aradi vértanúk (1) Aranymonostor (2) Archaeolingua Alapítvány (1) Árpád-kor (1) ásatás (6) avarok (2) barokk (1) Beszédes József (1) BME (1) Bocskai (1) bontás (2) Bortemplom (1) bővítés (1) BTM (3) budai vár (4) Budapesti Régészet (2) Budapesti Történeti Múzeum (9) búvárrégészet (1) Buzás Gergely (7) ciszterci (1) ciszterna (1) civilek (1) Csepel (1) Csillag erőd (1) Csontváry (1) Czoma László (1) Dalmácia (3) Dobó István (1) dombóvári vár (1) egri vár (1) együttműködés (1) életveszély (2) első világháború (2) emlékmű (2) emléktábla (1) Építészettörténeti és Műemléki Tanszék (1) Erdély (1) Erdélyi bástya (1) erdélyi fejedelemség (1) Erzsébetváros (1) Europa Nostra (1) Év Kiállítása (1) Év Múzeuma (1) falkép (4) falkutatás (1) famaradvány (1) fellegvár (1) feltárás (26) felújítás (21) felújítás (1) Fenékpuszta (1) ferences templom (1) ferencesek (1) Festetics (1) Floralia (1) földvár (2) Ford (1) Forster Központ (2) freskók (3) FUGA (1) füleki vár (2) Galamb József (1) gepidák (1) gőzmozdony (1) hadi régészet (1) hagyományőrzés (1) Hajdúsági Múzeum (1) halomsír (1) halomsír (1) Határeset (11) határon túl (12) határon túl (1) Helikon (1) helyreállítás (7) helytartói palota (1) Herman Ottó Múzeum (1) honfoglalók (2) Horvátország (2) Hunyadi János (1) I. Géza (1) ICOMOS (6) II. András (1) II. Rákóczi Ferenc (1) indóház (1) ipari örökség (1) ispánság (1) Istvántelki Főműhely (1) Janotti Judit (1) Kálmán Peregrin (1) kályha (1) kályhacsempe (1) kaputorony (1) Karoling (1) kastély (2) kastélypark (2) katolikus templom (1) kegyhely (1) kelta (1) kiállítás (8) kincs (1) kincslelet (1) királyi palota (1) királysír (7) királytemetkezés (8) Kiscell (1) Kisnemesi Otthonok Országos Találkozója (1) Klissza (1) kocsis temetkezés (1) KÖH (2) kolostor (3) Komor Marcell (1) KÖN (1) Konok Tamás (1) könyvbemutató (1) korona (2) középkor (2) Közkincs-kereső (1) Közlekedési Múzeum (1) Kulturális Örökség Napjai (1) Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (2) kúria (1) kutatás (3) Láng Orsolya (1) Lassányi Gábor (1) látogatóközpont (1) Lechner Tudásközpont (1) Liget Projekt (1) Lóvasút (1) Luxemburgi Zsigmond (1) Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (3) Magyar Károly (1) Magyar Nemzeti Múzeum (2) Máré-vár (1) Mátyás Király Múzeum (4) Mercedes-gyár (1) Mezős Tamás (2) Mithrász (2) mohácsi csata (2) Mór püspök (1) műemlék (12) műemlékem.hu (1) műemléki világnap (2) műemlékvédelem (13) Műemlékvédelmi Szakmérnöki tanfolyam (1) muhi csata (1) műtárgy (1) műtárgy (1) múzeum (6) Múzeumok Éjszakája (2) Múzeumok Majálisa (1) Múzeumok Majálisa (1) Nagy Gergely (1) nagyberuházás (1) Nagyváradi vár (1) Nándorfehérvári diadal (1) Nemzeti Hauszmann Program (1) Nemzeti Kulturális Alap (3) népi építészet (3) Népi Építészeti Program (1) népi műemlék (5) népvándorlás (1) nógrádi vár (1) Novigrad (1) ókeresztény (1) Olimpia Hotel (1) Olof Palme-ház (1) oltár (1) omlás (1) Örökségvédelem Kollégiuma (2) Orseolo Péter (1) őskor (3) őslény (1) ostrom (3) palánk (1) paleontológia (1) pálos (1) Palotajátékok (1) pályázat (2) Pétermonostora (1) pincerendszer (1) posta (2) premontrei (2) Pulszky Társaság (1) Rákóczi (1) református templom (2) régészet (14) Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság (1) rekonstrukció (4) reneszánsz (1) RepTár (1) reptér (1) restaurálás (5) Rezi Kató Gábor (1) római kor (3) Rómer Flóris Terv (2) Sághi Attila (3) Salamon-torony (3) sánc (1) Sándy Gyula (1) sírbolt (1) sírépítmény (2) sólyi templom (1) szarkofág (2) szarmaták (2) szecesszió (2) Szent László (1) Szent Margit (1) Szent Mihály plébániatemplom (1) szentély (1) Szerbia (1) szkíták (2) szobor (1) tájház (1) tanösvény (2) tatárjárás (1) Teleki László Alapítvány (5) település (1) temetkezés (3) temető (3) templom (1) templom (3) teszkulcs (3) teszt, valami (1) Tomka Gábor (1) török fürdő (1) török kor (3) Tóth Zsolt (1) váci vár (1) vajdaság (1) vár (7) Varga Mariann (1) Várkapitányság (1) Várkert bazár (1) Várkert kioszk (1) várkutatás (2) vármúzeum (1) városfal (1) Városliget (1) vaskor (2) vasút (1) veszély (1) Világörökség (2) víz alatti régészet (1) vonat (1) Wilhelm Gábor (2) Ybl Miklós (1)