Fotópályázat — harminchetedik forduló — értékelés
2011. július - Be az árnyékba! (Épületbelsők, lépcsőházak, enteriőrök. Egyúttal a forróság ábrázolása is lehet)
Mottó: Minek veszekedni, ha verekedni is lehet?
Nehezen szántam rá magam a júliusi képek értékelésére, és most nem csak a krónikus időhiány hátráltatott, hanem a fórumon olvasható vita is kedvemet szegte. Tanácstalan vagyok én is, igazán nem tudom, hogyan is lehetne olyan rendszert kialakítani, amely valós képet mutathatna, és nem lehet vele, akár jóhiszeműen is, visszaélni. Én nem vagyok a túlszabályozás híve, úgy gondolom, hogy úriemberek (és úrhölgyek) között a túl sok szabály csak a szervezők bizalmatlanságát jelzi. Amikor elindult ez a fotópályázat, úgy éreztem, hogy egy olyan közösségben létezünk (legyen bármennyire is laza az a kapocs, ami összeköt minket), ahol félszavakból is megértjük egymást, ahol az épített örökség megőrzése, bemutatása motiválja a résztvevőket és nem a versenyszellem. Ahol a pályázónak az a fontos, hogy megossza egy élményét a nézőkkel, megmutasson érdekes és szép épületeket, különös és izgalmas képeken és ezekre a képekre a honlapra látogatók reagálhassanak valamilyen formában. Arra számítottam, hogy egy párbeszéd alakul ki az alkotók és a nézők között építészeti, esztétikai vagy fotótechnikai kérdésekről, ahol tanácsokat kérhetnek, vagy kaphatnak egymástól, vagy csak kirándulási ötleteket szerezhetnek, hogy hova is érdemes elmenni, ott mit érdemes megnézni. Tudom kicsit naiv voltam ebben a kérdésben, úgy látszik képekkel könnyebb megszólalni, mint másokat meghallgatni, vagy mások képeire reagálni.
Annyira ugyanakkor nem vagyok naiv, hogy ne értsem meg azt, hogy az emberek szeretnek egymással vetélkedni. A társasjáték élvezetéhez is hozzátartozik a nyerés élménye, még ha a tét csak szimbolikus is. Ugyanakkor egy fotópályázaton sorrendet létrehozni csak szubjektíven lehet, én a szubjektivitásomat értékeléseimben is jelezni szoktam, de az értékrendemet fotós ízlésem, és nem a pályázók személyéhez való viszonyom határozza meg. Művészeti kérdésekben szerencsére nem is lehet objektív mércét felállítani. Rettenetes dolog lenne, ha megalkotnának egy gépet, amelyik beolvasná a képeket, majd eldöntené, hogy közülük melyik a legjobb. A fotózásban szerintem az a legjobb, hogy a klasszikus fotográfiai szabályok áthágásával is lehet gyönyörű felvételeket készíteni, lehet jó egy alulexponált, egy életlen, vagy bemozdult kép is, ha az kifejez valamit. Ugyanakkor ez az állítás nem megfordítható attól, hogy egy kép alulexponált, életlen, vagy bemozdult, még nem lesz jó. A technikai tökéletesség sem tesz automatikusan jóvá egy képet. Rengeteg technikailag kifogástalan, de rettenetesen unalmas és semmitmondó fotót láttam már életemben. Gasztronómiai hasonlatot szoktam használni ennek érzékeltetésére: azt, hogy ki, milyen ételeket szeret, az ízlés határozza meg. Az én kedvencem a vadas zsemlegombóccal, amikor étlapon látom, szinte mindig azt rendelem, de ettem már nagyon rossz vadast is étteremben. Egy fotópályázat elbírálásánál rá lehet bízni a döntést egy szakmai zsűrire, ez is aggályokat vethet fel. Kérdés mennyire nyitott mondjuk egy fotós a zsűriben, tudja-e értékelni az ő képi világától eltérő felvételeket is, vagy csak saját "klónjait" díjazza? Rábízhatjuk a döntést a közönségre is. Vajon objektív döntést fognak hozni? Láttunk az utóbbi időben sok tehetségkutató vetélkedőt. Biztos, hogy a közönség csak a teljesítményt értékeli, vagy lehet, hogy az énekes szép kék szeme miatt szavaz? Mert lehet, hogy valaki a legszebb szemű énekes lesz, de a baj akkor van, amikor ezek után ő azt hiszi magáról, hogy ő a legjobb énekes.
A szabályokról csak annyit mondanék, hogy egy vasúti átjáróban felraknak egy táblát, ami figyelmezteti az autósokat, hogy ott vonat jöhet, az első baleset után jelzőlámpát tesznek ki, a piros jelzés ellenére sínre hajtó autó tragédiája után félkarú sorompóval látják el az átjárót. Gondolom, mindenki tudja a folytatást a sorompót kikerülő esetét, majd jön a teljes sorompó, amit leleményes emberek szintén ki tudnak játszani. Mi kell még? Felemelkedő betonfal? Egyetértek azzal is, aki a leírt szabályokhoz ragaszkodik és azt mondja, ha valamit nem tilt a szabály akkor az lehetséges, de méltányolni tudom azt az ellenérvet is ami az íratlan szabályokra hivatkozik. (Manapság már a legvadabb kocsmákban sincs kiírva, hogy tilos a padlóra köpni, mégsem hisszük, hogy azért nem, mert már szabad!) Azok, akik egy kedves barátjuk képére szavaznak, egy a képektől teljesen független értéket támogatnak és innentől kezdve nem a valós teljesítményt díjazzák. Lehet a másik oldalról azt javasolni, hogy mindenki gyűjtse az ismerősöket, csak akkor nevezzük át a pályázatot "Kinek van több barátja" vetélkedővé. Tudom azt is, hogy az így szavazók nem aljas és jellemtelen emberek, az internetes szavazások bevált gyakorlata a támogatók gyűjtése, magam is szavaztam már soha nem hallott zenékre valakinek szívességet téve. Nálunk a gondot a viszonylag kevés értékelő okozza, így néhány plusz "baráti" támogató is eltorzíthatja a képet.
Valóban tanácstalan vagyok a megoldást illetően, szerintem a legjobb az lenne, ha zseniálisabbnál zseniálisabb képeket küldenének a játékosok, ez által híre menne az oldalnak és többen szavaznának, mint a Való Világra, így négy-öt ismerős szavazata nem sokat számítana. Őszintén bízom benne, hogy ez a vita, ha nem is mindenki számára megnyugtatóan lezárul és ismét a képekre tudunk majd koncentrálni.
A képekről
A júliusi téma már a szokásosnál nagyobb szakmai kihívást jelentet a fotósok számára. A belső térben való fényképezés az átlagosnál nagyobb figyelmet, pontosabb fénymérést követel. Meg kell küzdeni a sötét és világos részek közötti, gyakran három-négy fényértéknyi különbséggel (3-4 blende), ami azért is nehéz, mert az emberi szem sokkal több árnyalatot képes átfogni, mint a fénykép. Szabad szemmel úgy a világos mint a sötét részeken is látjuk a részleteket, a fényképnél, ha a világos részre exponálunk a sötét részletetek elvesznek, teljesen feketék lesznek, és fordítva a sötétre exponálva, a világos részek égnek be. Ezért el kell döntenünk, hogy mi a fő témánk és arra kell az expozíciót beállítani. A beküldött képek is azt bizonyítják, hogy a felvételek döntő részénél az a szerencsésebb, ha a világos részekre koncentrálunk és hagyjuk az árnyékot befeketedni, ez a megoldás nagyon hangulatos képeket eredményez. Megoldás lehet még a vakuval való derítés, de itt figyelni kell egyrészt a vaku azon tulajdonságára, hogy a géphez közelebb levő tárgyakat túl erősen világítja meg, és ez zavaró lehet. Érdemes, ha erre van lehetőség és nem a gép beépített vakuját használjuk, az indirekt vakuzással kísérletezni.(Valami világos felületre, oldalfalra, vagy plafonra villantani) Itt is fontos, hogy ne világítsuk túl a felvételt az eredeti fények és azok iránya érzékelhető legyen. Erre most nem láttam példát a beküldött képek között, de ha valaki szeretne olyan felvételt készíteni, hogy az árnyékos részekben is legyen részlet, akkor érdemes kipróbálni. Enteriőr fényképezésénél problémát okozhat a különböző fényforrások eltérő színhőmérsékletéből adódó kevert fények megjelenése.(A lámpák fényei besárgulhatnak vagy a külső fény kékül be.) Ennek kezelése már profi világítástechnikát igényel.
Sok kép vagy sorozat?
Az egy pályázó által beküldött tíz kép lehetősége, úgy érzem, időnként tévútra vezetheti a fotósokat. Most két olyan "képsorozat" is volt ahol a beküldő gyakorlatilag egy témáról küldött be több képet. Idézőjelet azért használtam, mert az egy helyszínen készült képek nem jelentenek sorozatot. Egy sorozatnak dramaturgiája van, ahol nagyon fontos, milyen sorrendben vannak a képek, azok hogyan hatnak egymásra, eleje, csúcspontja és vége van. Az általam említett két sorozat közül az egyiken a székesfehérvári Bory-várban készült felvételeket láthatjuk, ugyanakkor szinte csak a lépcsőházat járja körbe. Ilyenkor nagyon fontos lenne, hogy a fotós ki tudja választani azt az egyet, ami szerinte a legjobb. Ez két esetben nagyon nehéz, ha nagyon jók a képek, vagy ha nagyon rosszak. Ebben az esetben én a Csigalépcső-t választottam volna. A másik sorozat a VIII. kerületi világító udvarokat mutatja be, az ötlet nagyon jó, a megvalósítás kevésbé izgalmas, nem eléggé sokszínű, a Forduló című kép nekem tetszik. Itt szeretném kérni a pályázókat, tiszteljék meg a nézőket azzal, hogy rendesen töltik fel fotóikat.
Lépcsőházak, folyosók, belső terek
A lépcsőházak fotózásánál nagyon szép képeket láthatunk, ahol nagyon ügyesen kezelik a fotósok lefelé és felfelé fotózás képtorzító hatásait, mint a Kiút a pokolból címűnél, vagy a fényeket és árnyékokat például a Lemenőben vagy a Lépcsőnjáró árnyék címűeknél. A folyosók kétféle hangulatát mutatja az Ódon hangulat és a Hűvös elegancia, ez utóbbinál különösen érdekes az alsó kameraállás, így nagyobb hangsúly kerül a boltozatra. Belső térben ügyesen "játszik" az árnyékokkal a Délelőtti hangulat készítője csak úgy, mint a remek képi humort felfedező Árnyékpók... című kép fotósa. Kedvesek a sötét helyről a világos terek felé fotózó próbálkozások, mint a Zöld kapu, a Pillanat vagy a hasonló hangulatú Küpák, ahol a kapuk illetve az ajtókeret nagyon szépen keretezik a képet. Egyszerűségével ragadott meg a Remetelak című kép. Nagyon kedvelem a Palotadarab című fotót is, egyrészt nagy kedvencem a Művészetek Palotája, szerintem az elmúlt évek legjobb épülete, és amikor a különböző ízlésekről beszélünk tökéletes teszt példa arra, hogy összehasonlítsuk a mellette álló Nemzeti Színház épületével, amit jegyzem meg, állítólag sokan szeretnek (én még ugyan személyesen ilyennel nem találkoztam), szerintem építészetileg az akkor sem jó, még annak ellenére sem, ha vannak olyanok, akik szeretik. A fotóval kapcsolatban egyetlen kétségem van a remek kompozíció, a jó nézőpont és a tükröződés nagyszerű kihasználása mellett, hogy miért is kellett ezt a képet fekete-fehérben elkészíteni. A faburkolatnak gyönyörű színe van, ami nekem nagyon hiányzik, de azt hiszem ez az, ami valóban ízlés kérdése. Én pedig nem hiszem, hogy csak kétféle ízlés létezne: az enyém ami természetesen jó, és a rossz ízlés. (Tavaly még egy kicsit nagyképű voltam, de most már tökéletes vagyok!)
A kedvenc képem
A júliusi hónapban a kedvenc képem, tudom teljesen szokatlan módon, de megegyezik a közönségszavazás egyik nyertesével a Fénybetörés... című kép. Tökéletes kompozíció ami teljesen megfelel az aranymetszés szabályának, két tartalmi hangsúllyal, egyrészt az ablakra koncentrál, másrészt vezeti a tekintetet a korlátra, amelyet a fény és az árnyék gyönyörűen rajzol körbe. Nagyszerű kép, gratulálok!
Reménykedve abban, hogy legközelebb már mindenki csak a képekre koncentrálhat, kívánok jó fényeket!
Hack Róbert
