Fotópályázat — huszonkilencedik forduló — értékelés
Az ősz húrja (Olyan fényképek, amelyeken az ősz hangulati és/vagy kompozíciós szerepet tölt be. Átvitt értelemben is értelmezhető az ősz = elmúlás, vagyis Mindenszentek és Halottak Napja kapcsán temetők megörökítése is lehet. Természetesen jó út az ősz sokszínűségének bemutatása is - persze az épített örökséget megjelenítve) - 2010. november
Csengel-Plank Ibolya
Furcsa, kétarcú hónap volt a november, s a pályázók érdeklődésére, hajlamára - netán lehetőségére? - volt bízva, melyik irányban indulnak el. Az egyik első pillantásra, talán kissé általánosabbnak tűnhet (valójában az épített örökség ábrázolásának igénye miatt nagyon is kötött), ez az ősz hangulati és/vagy kompozíciós elemként való megjelentetése. A másik irány sokkalta kötöttebbnek látszik (valójában nem az, hiszen mint a képek is bizonyítják, egy temetőben rengeteg részlet van, nem csupán a síremlékek: árnyékok, fényképek, falevelek), ez pedig az elmúlás érzékeltetése.
Elgondolkodtató, mennyire jó, ha a fotós (legyen akár jó értelemben vett amatőr is) pontosan megfogalmazott igényt kap, mit várnak tőle. A fényképezéssel foglalkozókat régóta foglalkoztatja, miként lehet meghatározni, ki a profi és ki az amatőr. A sok-sok definíció közül az egyik így hangzik: az amatőr jó képet készít, HA AKAR. A profi jó képet készít akkor is, HA NEM AKAR. Ez első olvasatra kissé "nesze semmi, fogd meg jól" típusú okoskodásnak tűnik, holott van értelme: profi az, akinek megmondják, mit várnak tőle, s ha esik, ha fúj, ő hozni fogja a képet. Mindegy, hogy közben milyen hasfájása volt, más foglalkoztatta-e, akart-e egyáltalán fényképezni, vagy inkább moziba ment volna - ő megcsinálja a fotót, mert azt várják.
Folytatva az eszmefuttatást: a profinak jó, ha pontos az igény, hiszen annak tud megfelelni. Gondban akkor lesz, ha csak annyit mondanak neki: "menj és holnapra hozz egy jópofa fotót!" Mert mi is az, hogy jópofa? Mit jelent az egyik és mit a másik embernek? A profi ilyenkor - ha csak nem akar csapdába esni - azt mondja: "fogalmazd meg pontosan, mit szeretnél".
És vajon mi a helyzet az amatőrökkel? Akik ugye a fenti definíció szerint akkor készítenek jó képet, HA AKARNAK. Vagyis egy-egy alkotásuk minőségét tekintve nem marad el a profiétól, viszont a megszületése hangulatfüggő. Most éppen szépek voltak a bárányfelhők, azokat fotózta. Aztán megragadta egy házfal, arról készített képeket. Végül egy kapualjban lustálkodó macska következett. Mindegyik lehet jó kép, de nagy bajban lenne, ha "profi" volna, akitől éppen öntöttvas kandeláberről vártak fotót.
Kezdő fotósoktól gyakorta hallani, hogy "eltettem a gépet, mert beborult/esni kezdett/nem voltak szépek a fények". Ne legyünk ennyire kiszolgáltatva saját magunknak! Ha változnak a körülmények, gondoljuk át, miként tudunk alkalmazkodni hozzájuk. Esik? Legyen az eső, akár a képet lágyító permet, akár a tócsák, akár a csillogó háztetők szempontjából ELEME és ne csupán ZAVARÓ TÉNYEZŐJE a fotónak. Beborult? Akkor nem a súrlófények lesznek a főszereplők a képen, hanem valami más.
Ez az alkalmazkodási képesség és a fenntartása az, ami miatt a fényképezést még az igazi profik is holtig tanulják. Nem az a profi tehát, aki az esküvőkön kattogtatja a spicces násznépet - igaz, megél belőle. A profi az, aki hozza a FOTÓT. A gyakorlás, az alapismeretek megszerzése tehát elengedhetetlen és egy életen át tartó játék is lehet, ha minden fotózás előtt kitűzzük a célt: egy adott képet el kell készíteni. Születhet közben persze más jó fotó is (ha esik, észrevehetjük, hogy van egy jó képkivágás, amint az emberek a zebrán átkelve egyszerre a tócsába lépnek), de azt a képet is megcsináljuk, amit (legalábbis körvonalazva) kitűztünk magunknak.
Tehát ismerjük meg a gépünket, a fény természetét, a fotózás alapjait, a záridő, a rekesz, az érzékenység, a színhőmérséklet, az élesség, a kontraszt fontosságát és használatát (a sort lehetne még folytatni). Ha mindezekkel tisztában vagyunk, olyan eszköztárunk lesz, amellyel alkalmazkodhatunk a helyzetekhez és mindig elkészülhet a KÉP.
Nézzünk ezekből most néhányat, teljes egészében szubjektív alapon. A "Levélhullás után" című felvételen a szerző a kis középkori templomot és az oldalhomlokzata előtt álló fát hozza jelképes helyzetbe, nem túl komplikált, de annál érthetőbb eszközökkel. Az óriási fa, a természet és az ember alkotta környezet összekapcsolódását és közelségét szimbolizálja, míg a felvétel másik szintjén a csupasz fa alatt elterülő élénk és színes levéltakaró kap hangsúlyt, a címben szereplő narratívának megfelelően. A képen tehát a fa, és ezen keresztül az élet körforgása áll a középpontban, kiragadva belőle az évszakok jelenségét.
A "Magyar ősz" más utat jár be. A 301-es parcellán készült fénykép attól lesz izgalmas, hogy a halottakhoz arcok is tartoznak. A politikai tematikát gyakran kísérő közömbösség ezzel azonnal felszakad, és nem tudjuk levenni a szemünket a kép előterében nem be-, hanem felmutatott két fiatal portréjáról. Szemünk ezután a mögöttük elterülő különös képcsarnokot kezdi pásztázni, és igyekszünk elhelyezni a látottakat térben és időben egyaránt. A kép egyértelműen "emlékkép" és "emlékezésre való kép", hiába látunk hervadó temetői virágokat az előtérben. A konkrét üzeneteken túl a részletekkel is érdemes foglalkozni, mert ezek is sajátos megvilágításba helyezik a képet. A portrékra ráhúzott nejlon-fólia vagy a május elsejei felvonulásokat idéző táblák abszurditása is része a látványnak. A kereteken túllógó nejlonok és a fejfákra emlékeztető, földbe szúrt táblák együtt, már a látvány szintjén is lekötik a nézők figyelmét. A kép esetlegessége és pillanatnyisága felülíródik az adott szituáció mögött meghúzódó tartalmakon, melyek közül mi a 301-es parcellában nyugvó áldozatok azonosítására tett kísérletek közül ismerhettünk meg néhány formulát (földbe szúrt képes "kopjafák", nagyított portrék).
A tatai várat bemutató felvételen a horizonton elterülő települést szinte benyeli a víz és az ég roppant tömege. Ebben az esetben az expresszivitás túlhajtott esetével állunk szemben, nem feltétlenül negatív értelemben.
Az "Őszi vár" fordított világában a piros levél képen belüli helyzete / helye és konkrétsága teremti meg a harmóniát és az átjárást a való és a tükröződő világok között.
A hónap képei által közvetített érzelmek telítettsége részben az ősz színeinek, másrészt az évszakkal összefüggésbe hozható érzelmeknek - magány, elmúlás, lassú pusztulás - köszönhető. Az ősz effektusai a tájképek esetében különösen jól használhatók, és erre sok példát is látunk a hónap képeiben. A "Zenepavilon" című képet említem, mert az számomra a "jó helyek és helyszínek" hallatlanul pozitív erejéről szólt, amit a szerző a képet uraló aranyló színekkel és a kompozíció nyugalmával foglalt "keretbe". A látvány érdekes lehetőséget biztosít a képen belüli közlekedésre, hiszen a teret két részre osztja, egy pavilonszerű építményre és az azt körülvevő kertre. Ennek megfelelően elindulhatunk belülről kifelé, és kintről befelé is. Talán nem volt ez ennyire előre végiggondolva az expozíció pillanatában, mégis, a végeredmény a pillanatnyi expressziók és helyzetek végtelen variálhatóságát bizonyítja.
A kedvencem ebből a hónapból a "Levélhullás után" című felvétel lett. Gratulálok a fotósoknak.
Csengel-Plank Ibolya
